A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Módy György: Földtulajdon Debrecenben a XVI–XIX. században

telekkönyvezése csak az 1880-as évek elejére fejeződött be. Ahol a kaszálók terjedelme meghaladta az 1854-i megváltáskor átadott területet, ott ezt a város a polgárok kezén meghagyta, de szaporulat címén boglyásonként 42 Ft ráfizetést kért tőlük, melyet 6%-os késedelmi kamattal együtt 10 év alatt kellett kifizetni. A birtokosok nem fogadták el á város feltételeit, a kaszálók telekkönyveinek félévig tartó közszemléje után 800 kaszáló tulajdonos indított pert a város ellen. A birtokosok régi zálogjogi szerződésekre hivatkozva azt állították, hogy az erdős puszták megváltási árát is ők fizették ki és így ragaszkodtak a régi határok közötti területekhez. Ebben az esetben a város erdőinek nagy részéről lemondhatott volna. A pereket azonban 1896/97-ben kivétel nélkül a város nyerte meg. A birtokosok azonban a kaszálókat a város feltételei szerint örök tulajdonul kapták meg.

31 Az így magántulajdonba került kaszálókra azonban a közgyűlési határozat alapján a következőket kebelezték be Debrecen város közönsége javára: „íavágatás idején a város fáját hordó szekereknek szabad járás-kelését kárpótlás nélkül, továbbá a falerakó helyekhez valamint a fahordás végett netán építendő vasúthoz szükséges területek utólagos egyesség vagy bírói becsű szerinti kártalanítás melletti elfoglalását, a vadászati jognak saját javára való értékesítését." Ugyanakkor kebelezték be a közös téli legeltetés megengedése iránti szolgalmi jogot a kaszáló birtokosok javára. Az újonnan kimért kaszálókat 1897 év végéig át is adták tulajdonosaiknak.

32 A zálogos pusztákon, mint mondottuk, a szántók, kaszálók mellett legelők is voltak. 1818-ban — amikor a tanyaföldeket alzálogba vették korábbi használóik— az addig ingyenes legeltetést eltörülték és legelőbért vezettek be. De ennek fizetése alól már 1820-ban felmentették az alzálogos tanyaföld birtokosokat. Később a kedvezményes legeltetést a közterhek viselésének arányában többször szabályozták, de a legeltetési jogból soha sem zárták ki a ház- és földnélküli polgárokat, mint ahogy 1818 előtt sem voltak kizárva. A tanyaföldekre vonatkozó 1868, 1876 majd 1893 és 1897 évi rendelkezések, a kaszálók sorsát eldöntő 1896/97 évi szabályozás a legelők birtoklását és használatát nem érintette. Ezek a század végén éppúgy városi birtokok voltak, mint közvetlenül 1854 után, amikor is a béresföldek alzálogba adása átváltódott örök megváltássá. 1902-ben a városi közgyűlés olyan határozatot hozott, hogy a „Hortobágy pusztából mintegy 10 000 holdnyi terület, a házipénztár jövedelmének gyarapítása végett szántásvetésre kiszakíttassék".

33 A közgyűlés gazdasági albizottsága és a Debreczeni Gazdasági Egyesület azonban nemcsak hogy tiltakozott a terv ellen, de vitatta a hortobágyi közös külső legelő községi tulajdonjogát is. A vitából per lett; hasonlóan a kaszálók ügyében 1896/97 lefolyt másik perhez a város itt is tudta érvényesíteni azt a jogi felfogását, hogy a külső legelő — éppúgy mint századokig az összes, zálogos pusztákon használatra bocsátott béresföldek — a város közösségét, mint jogi személyt illetik meg, s tanyaföldet birtokló gazdáknak azon semmilyen személyes, kötelmi jogi természetű használati jogosultságuk nincs.

34 A XX. század elejére tehát a belső háztelkeken és a szőlőskerteken kívül a volt házutáni földeken, a bellegelőből kiosztott területen, a kaszálókon kialakult az egyéni földbirtok magántulajdon. A régi béresföldeknek szántásra-vetésre fogott része, a tanyaföldek is háboríttatlanul a polgárok egyéni tulajdonát képezték, de ezeket csak debreceni háztulajdonosok adhatták-vehették szabadon. A kaszálókon kölcsönös szolgalmi jogokat 39