A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Nagy János: Tóth Árpád diákkori beszédei

magyar ifjúságnak, s a ki, el ne felejtsük soha: a honszerelmet mindeneknek elébe helyezte. Egyet értve, egymást becsülve s a hazát őszintén forrón szeretve kezdjük ésfejezzük is be tehát ezt a munkálkodás! évet. S hogy így haladni, tökéletesedni fogunk, arról kezeskedik az is, hogy az a férfiú, a ki eddig is annyi kitartással és olyan jóságos atyai szeretettel vezette ezt a kört, ez évben is élére állott annak, s bizony mondom, ha az után a zászló után megyünk, melyet ő lobogtat, rossz, helytelen útra nem tévedünk soha. Az egész Önképzőkör nevében tehát szívem mélyéből köszönöm e tek. vezető tanár úrnak önzetlen jóságát, mindnyájan hálával tartozunk neki,

1 hogy a kör vezetését ez évben is elfogadni méltóztatott. Mindezek után pedig kérem a csillagok felett lakó hatalmas Istent, hogy áldja meg ezt a kört és ennek munkásságát ihlettel, lelkesedéssel és méltó sikerrel, s az ifjúságot a lelkes, bátor munkára újra felhíva, — mert hiszen a ki mer, az nyer —» az Önképzőkör első gyűlését ezennel megnyitom. Tisztelt Önképzőkör! Ötvennégy esztendővel ezelőtt: 1849 október hatodikán, egy ködös, borús, bús őszi nap meghalt tizenhárom hős magyar levente. Megfojtották őket bitó kötelével, elejtették őket gyilkoló golyóval; hóhér végzett velük szégyenletes módon, velük, a kik magasztos, dicső halált érdemeltek. Azon a gyászos napon talán a zokogó őszi szellő is őket siratta, talán a nehéz, szürke felhők is értük könnyeztek, csak egy volt, a ki nem sírt, nem gyászolt, hanem kacagott a mi nehéz fájdalmunkon: az ördöglelkű zsarnoki hatalom, a mely letiport minket... Arról a tizenhárom dicső hősről emlékezünk mostan. Ha elmondhatjuk azt, hogy méltó dolog ünnepet szentelni egy-egy nagy hazánkfia emlékének, mennyivel inkább méltó dolog megünnepelni őket, a kik tizenhármán haltak egy napon a magyar szabadságért! ,,Mind hősök voltak ők, mind férfiak, mind hű és hazafi!" Ki volt közülük a legnagyobb, a legdicsőbb, senki sem tudja megmondani. Mind bátran, haláltmegvetve vezette seregét a csaták tüzébe, mind lelkesen lobogtatta, vitte diadalra azt a zászlót, melyhez a magyar szabadság ügye volt hozzácsatolva.Mind félistenek valának ők.Hajh! hogy annak a dicső időnek olyan hamar el kellett múlni, hogy a győzelmes fegyverek dörgése a rabbilincsek csörgése következett, és a mi még ennél is szörnyűbb, rémségesebb: a Golgotha! Talán valamely szörnyű bűnünkért sújtott minket a magyarok Istene, hogy ily csapást mért mireánk! Bitóra ítélték őket »—gonosztevőkképpen. S ők ezt az arculcsapást is nyugodtan, büszkén tűrték; nem ők sáppadtak el, hanem a bakó, a ki megrettent attól a rendíthetetlen halálmegvetéstől, mely szemeikből sugárzott. Ha látszott is rajtok nehéz, fájó bánat, nem magukért volt az, a hazáért volt az; ha szökött is könny a szemükbe, nem magukért sírtak, a hazáért sírtak. Átkozott fa a bitófa. De azok a bitófák, melyeken ők haltak vértanúi halált, szentek, mint a Krisztus keresztje, mert megszentelték azokat szenvedéseikkel. Nem is felejtheti el őket a magyar nemzet soha, szívünkben élt és él mindenha emlékük. Az elnyomatás nehéz* idejében, bár mélységes titokban, megünnepelték haláluk évfordulóját éppenúgy, mint a hogy ma is ünnepet szentelünk emléküknek. Haláluk óta félszázad is eltelt már, de az ő emlékük örökké ifjú marad, minden évben újra feltámad az, mint hamvaiból a fénikszmadár, s betölti a szívünk magasztos érzésekkel. S bizony bizony csak addig lesz a magyar magyar, míg őket el nem felejti ! Ünnepeljük hát meg mi is őket! Ünnepeljük meg úgy, hogy érezzük át azt a mélységes fájdalmat, melyet érzett az egész nemzet akkor, mikor Őket olyan gyászos módon elvesztettük, mert ez a végtelen bánat igaz mértéke az ő hősi nagyságuknak. Ünnepeljük őket úgy, hogy hirdessük erős meggyőződéssel, hogy nem haltak ők meg örökre, hanem onnan felülről őrködve vigyáznak mindenik tettünkre; s ha újra jő a nap, melyen a harsanó trombita élethalálharcra hívja a magyart, eljönnek ők minket segíteni, lelkük égi lángként hatja át majd lelkünk, vérük újra pezsdül a mi ereinkben, s újra győz a magyar! Ünnepeljük őket úgy, hogy az a fenséges eszme, a melyért ők küzdtek: a magyar szabadság, hevítse a mi szívünket is! így

1 ünnepeljük őket! 1903. okt. 9. Tóth Árpád VIII. o. t. 1 A sok javítgatás miatt гам áros e mondat megszerkesztése. 1 A kiemelések T. Á-tól. 220