A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Nagy János: Tóth Árpád diákkori beszédei

i. m. 16.) Deák arcképét sokoldalúan festi meg, legnagyobb érdemének tartja, hogy „használt a honnak". Tóth Árpád osztályfőnöke a VIII. osztályban Jaszencsák Sándor volt, ő tanította nekik a matematikát és a fizikát is ebben az évben. Párperces beszédéből igaz emberség sugárzik nevelője iránt. E beszédek nyelvi szempontból is tanulságosak. A lelkesült hang, az érzelmi telítettség, a szólamkincs, a mondatfűzés, a mitológiai vonatkozások a korabeli iskolát, retorikai nevelést juttatják eszünkbe. Van azonban olyan nyelvi részlet is mindegyik beszédben, amely elüt a szokványostól, amely a későbbi prózaíró Tóth Árpád jellemzőit mutatja: a szemléletességet, a könnyedséget, a jelzők szeretetét stb. „1849 október hatodikán, egy ködös, borús, bús őszi nap meghalt tizenhárom hős magyar levente. Megfojtották őket bitó kötelével, elejtették őket gyilkoló golyóval, hóhér végzett velük szégyenletes módon, velük, akik magasztos, dicső halált érdemeltek. Azon a gyászos napon talán a zokogó őszi szellő is őket siratta, talán a nehéz, szürke felhők is értük könnyeztek, csak egy volt, a ki nem sírt, nem gyászolt, hanem kacagott a mi nehéz fájdalmunkon: az ördöglelkű zsarnoki hatalom, a mely letiport minket." E négy beszéd Tóth Árpád emberi-írói arcképét, fejlődésrajzát teszi teljesebbé. Tisztelt önképzőkör! Az első szó, melyet mint ez Önképzőkör elnöke ejtek ki, a hálás köszönet szava legyen azért a megtisztelő bizalomért, melylyel, érdemtelenségem dacára, e kör lelkes ifjúsága e díszes állás betöltésére méltatott. Nem tudom, fog-e sikerülni minden tekintetben megfelelnem a hozzám fűzött reményeknek, de tudom azt, hogy a rám rótt kötelességeknek úgy fogok megfelelni, a mint csak Isten tudnom adta, hogy e kör felvirágoztatása körűi úgy fogok fáradozni, a mint csak ifjúi lelkem magasztos eszmékért hevülni tud. De hogy munkám sikerrel járhasson, segítségemre hívom e kör egész ifjúságát. Munkálkodjunk közös erővel, vállatvetve, egymást segítve, támogatva azon, hogy ennek a körnek színvonalát megtartsuk, hogy e körnek régi dicsőségét ujúlt fényben újra fölragyogtassuk. Legyen ez a hely templomunk minékünk, melynek oltárára ki ki hozza el a maga zsengéit, tőle kitelhető, szíves áldozatját, s legyen ez a kör mind annyiónkat erős kötelékkel, a szeretet és egyetértés szilárd kapcsaival összefűző szövetség. Mert csak az egyetértéssel érhetjük el célunkat, míg az álnok visszavonás, mely minden szépet rúttá nyomorít, utunkat nem szegi. Tudjuk jól, hogy az ifjú kornak sajátja a forrongás, a szívnek hevesebb dobogása, a vérnek gyorsabb lüktetése, de ezt ne az átkos egymást meg nem értésre pazaroljuk, hanem nemes szándékok végrehajtására használjuk fel. Igyekezzünk úgy munkálkodni, hogy itteni szereplésünk egykoron majd édes emlékeink közé tartozzék, igyekezzünk oly eszmék híveivé szegődni, melyekért egész életünkben becsülettel harcolhatunk, nem felejtvén a bölcsmondást: „Az a valódi boldog, a ki éltének alkonyán ifjúkori fellángolásaira önérzettel gondolhat vissza." Minden munkánkban, minden tettünkben pedig egy szent, magasztos érzés vezessen: a hazaszeretet. Ez hassa át szívünket lelkünket, ez legyen az a világító oszlop, a mely mindenkor igaz irányt mutat. Legyünk minden művünkben magyarok, az édes hazaszeretet legyen illata annak a bokrétának, a mit ebben a működési évünkben kötözgetni fogunk. S kötözgessük bár ezt gyarló gyönge kézzel, csak a szívünk lelkesedése legyen tiszta,tökéletes, s büszke önérzettel hagyhatjuk emlékül munkálkodásunk eredményét a jövő önképzőköri évek ifjúságának, s nyugodtan gondolhatunk vissza munkálkodásunkra. Példaképünk pedig hazánk szeretetében s odaadó, buzgó, szorgalmas munkásságunkban az legyen, a kinek nevével ékeskedik ez a kör: Petőfi. Petőfi, a szabadság lantosa, akinek minden édes dala, minden gyújtó szava első sorban nekünk szól, a 219 /