A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Domokos Ottó: Adatok a debreceni kékfestőipar történetéhez

eddig tette, kéri a kontár eltiltását. Kenesey Mihály céhbiztos hallgatta ki Ihm Jánost, aki előadta „...hogy ő olly ruha, és gyólts féléket, mint a millyeneket a Festők szoktak festeni, nem fest; ellenben az ő mesterségéhez tartozó posztó kaputrokot, gérokk, és casimireket, valamint más Városbeli Posztó nyirok is tselekszik, ő is mint tanúit mesterségéhez tartozó művet mellyből élelmét keresi, folytatni kéntelen." A mesterségéhez tartozó posztók festését engedélyezi a tanács.

7 Az 1840-es években még jobban fokozódik a verseny, a külföldi áruk mellett megjelennek a debreceni piacokon, vásárokon a hazai gyárak termékei is, csaknem teljesen lehetetlenné téve a helyi festők működését. 1847-ben az országos Iparegyesület körlevelet bocsajtott ki, melynek kérdőpontjai az egyes iparágak létszámát, szervezeti formáit, anyag beszerzői és értékesítési lehetőségeit, közlekedési viszonyait kutatja és a mesterségek nagyobb virágzását célzó törvényekre kér javaslatokat. A debreceni festő céh két tagja külön-külön írásos véleményt adott a kérdésekre, melyek igen tanulságosak, rávilágítanak a kereskedelmi verseny könyörtelenségére és elkeseredésük szinte a gyűlöletig fokozódik. Az első elmondja, hogy „ruha festők" öten vannak Debrecenben, kik közül csak hárman űzik mesterségüket, valamennyien céhbe tartoznak. „Legény van nyáron által kéntelenségből leg fej j

ebb kettő, Télen által könyörületességből eggy. inas van eggy." A három dolgozó mester közül is az egyiknek fő kereseti forrása a gazdálkodás, nem tudni mi haszna van a mesterségéből, a másiknak évi száz forint a jövedelme, a harmadik, aki még egy esztendeje sincs a városban, inkább kárról, mint haszonról nyilatkozik. A mesterséghez szükséges anyagok egy részét helyben veszik, ... némely részét Pestről, vagy Budáról, kivált a nyers anyagot kenteiének vagyunk a Budai kereskedő 'Sidóktul, jo drágán vásárolni." „Kézi műveinket el adni szoktuk itt hej be, vagy a körülbelöl eső vásárokba, s hogy külföldrül hozott árukkal versenyezni kenteiének vagyunk, az kérdést sem szenyved, valamint azis hogy a verseny nagy kárunkra esik mindenkor, a melynek elég szomorú példáit adták a híres Szepességi, és Miskoltzi festők kiket a Budai Festő Fábrika utolsó Ínségre juttatott, s ez esetet várhattyuk mind, kik vélek versenyezni kenteiének vagyunk." Hogy milyen törvényeket óhajtanának jártasabb elmékre bízza a névtelenül nyilatkozó mester. A másik nyilatkozó, kinek neve szintén ismeretlen, részletesen tárgyalja a felhasznált indigó mennyiségét, az abból adódó hasznot és kiadást. Szűkös életüket az angol kézművesekéhez hasonlítja „.. .kik közül, — egy masinának fel állítása ezer családoknak akasztott nyakába koldus tarisznyát, s kénteleníttettek ezerenként országukból ki vándorolni, élelmek keresése végett idegen országba." A nyersanyagokat külföldi cégek pesti lerakataitól, „... a festeni való matériálékat mivel másutt nem kaphatok kéntelen vagyok a budai Fabrikától venni jó drágán..." A kész termékek értékesítése a környező községek és városok vásárain történik: Nyíregyháza, Kalló, Hadház, Bakta, Böszörmény, Nánás, Dorog és Kisvárda. A versenyben tönkrement szepességi és miskolci festőket ő is említi és saját sorsukat látja példájukon, „.. .de ez igen természetes, mivel egy az hogy ők a matérialét sokkal jutalmasabban veszik ugy hogy nékik festve kevéssel van többe mint nékünk fejéren adják, már oka az, mivel ez alatt hogy honi, csak kék legyen, ezer, meg ezer végeket szálítanak az országba, Bétsi, vagy Prágai fábrikai miveket s úgy adják mint tulajdon fabrikai munkájukat, pedig színét sem látta fabrikajoknak, vagy leg fej jebb addig míg a Bétsi, 11* 168