A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

I. Dankó: Zur Frage der ethnischen Zusammensetzung der Hajdus

régi törzsökös hajdúságra, a beköltözött jobbágyokra és szolgalegényekre egyaránt lesújtott. A város lakói a legkülönfélébb ügyes-bajos dolgaikkal keresték fel a tanácsot, vagy sok esetben éppen a magisztrátus rendelte a maga színe elé a városi jogrend ellen vétőket. Pl. 1638. július 16-án Szálai Istvánt azért állították bíróság elé, mert saját házát felgyújtotta, a tűz tovaterjedvén „sok emberséges emberek"-nek is kárt okozott.

73 1640. augusztus 29-én a szoboszlói prókátort idézték meg, mert a tanács előtt egyik lefolyt perben mindkét fél perbeli teendőinek az ellátását vállalta.

74 1641. április 13-án Szálai István azért került bíróság elé, mert a város lakóit a tanács ellen ingerelte.

75 1642. január 28-án Nagy Mártonné indított pert Dobos Márton porkoláb ellen, mert a fiát meglőtte.

76 Ugyanezen év április 30-án Bellai Mihály feleségével Bak Katával jelent meg a tanács előtt az előzőleg szétzilált házasságuk rendezésének az ügyében.

77 1645. augusztus 26-án a tanács Szőcs Miklósnét vonta felelősségre, mert a kapitányt és a prédikátort „gyalázatos szókkal illette".

78 1681. március 12-én Kovács András szolgáját, Kis Andrást azért vonták felelősségre, mert gazdáját elhagyta, szidalmazta, a város tömlöcét feltörte és onnan Kesely Jánost kiszabadította.

79 De igen sokszor kellett a tanácsnak a nyelveskedők, perpatvarkodók között is igazságot tenni.

80 Figyelemmel kellett lennie a tilosba legeltetés miatt kárvallottakra.

81 Szigorúan őrködött az erkölcsi élet tisztasága felett: a paráznákat szigorúan törvény elé állította.

82 A szitkozódókat és a káromkodókat ugyacsak büntette: már az „ördög adtával", „ebadtával", „teremtettével" szitkozódókat is pénzbírsággal vagy testi fenyítékkel sújtotta.

83 Legtöbben azonban lopás, tolvajlás miatt állottak a tanács ítélőszéke előtt. A nem mindig megbízhatóan és rendszeresen vezetett jegyzőkönyvből az derül ki, hogy Szoboszlón különösen a XVII. század első felében volt nagyméretű a tolvajlás, elsősorban is a marhalopás. 1635—1646 között, tehát 11 évről mintegy 41 tolvajság esetét találjuk meg a jegyzőkönyvben,

84 míg a század második felében 1681—1697 közötti időszakból már mindössze 9 esetben örökítette meg a nótárius hasonló esetet.

85 Ez a tény is azt mutatja — amit már más vonatkozásban az előzőekben hangsúlyoztunk, — hogy a letelepedés, különösen pedig a letelepült életmódra való áttérés az erkölcsiségnek nem mindig a legmagasabb fokán álló, harcoló, prédáláshoz szokott hajdúnép körében nem történt meg máról holnapra, évtizedeket igényelt. A XVII. század második felére azonban a békés, letelepült életmód meggyökeresedett, amit a tolvajlás számarányának nagymérvű csökkenése is bizonyít. A tanács által kiszabott büntetések nemeiről sem sokat tudunk. A szóváltások által előidézett viszálykodásokat a tanáqs a felek kibékítésével igyekezett elhárítani, a tolvajkodás, orvgazdaság bűntettével szemben is eléggé elnéző volt. A város statútuma értelmében a rágalmazásokért nyelvkivétel, a lopásért pedig halálbüntetés járt volna, azonban a tanács, — tudomásunk szerint — ezeket a büntetésmódokat sohasem alkalmazta. A jegyzőkönyvben szinte minden ilyen természetű ügyeknél azt olvashatjuk, hogy a nemes tanács megkegyelmezett, csak a jövőre nézve szankcióként helyezte kilátásba hasonló vétek, illetve bűncselekmények elkövetésének az esetére a nyelvkimetszést, illetve a lopásért a halálbüntetést, azzal a feltétellel,hogy tolvajkodás esetén a halálos ítélet kimondásához városon elég egy, falun pedig két tanú. Azonban azt látjuk, hogy tolvaj7* m