A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai

halia), és a díszítendő felülettel mindig párhuzamos irányban mozognak, megjelennek a térábrázolás első kísérletei éppen a sorozat legkésőbbi darabjain. Érdekesen mutatkozik meg ez abban is, hogy pl. az 1955-ben gyűjtött darabon (23. kép) R. Tóth István munkáján feltűnik az eddig csak oldalnézetben ábrázolt figurák mellett az állatalakok szemben való ábrázolása. Ugyanakkor kísérlet történik az eddig kiterítve ábrázolt épületeknek, a pásztorhajléknak és karámnak térbehelyezésére is. Itt már végső határához jutott el ez a művészet, mert a térhatás, a három dimenzió megjelenése, megbontja az eddigi profil-, elől-, vagy oldalnézetben ábrázoló hagyományos formákat, a pásztorbot pedig már csak kis görbülete miatt sem alkalmas perspektivikus ábrázolások elhelyezésére. Ez az újfajta ábrázolás- és látásmód nyilvánvalóan a pásztorművészet világába is lassan beszűrődő városi kultúra hatása. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a pásztorművészet az irányító hatások révén gazdagszik. De az, amit így kapott, csak akkor válik a népművészet szerves részévé, amikor már a pásztor magának vagy pásztortársainak rendelés nélkül is megcsinálja. A művészkedő pásztorok

28 érdekes egyéniségek. Általában minden pásztor zárkózott, s ha lehet, ezek még egy fokkal zárkózottabbak. Neves és ismert egyéniségek : Nádasdy István, R. Tóth István Balmazújvárosról, Béke Imre Balogh István, Czibere Lajos, Hajdúböszörmény, Nánás és Nádudvar pásztorai, Kádár Gyula, a neves faragó Dévaványáról. Mindezek igen szépen díszített darabokkal szerepelnek a Déri Múzeum gyűjteményében. Ahogyan botjaikat díszítményeik stílusáról, a díszítmények felépítéséről meg lehet ismerni, ugyanúgy egyéniségük is megkülönböztethető. Az egyéni elképzelés a díszítmények és ábrák összerakásában igen szépen érvényesül. Hadd mutassam be a faragó mesterek közül R. Tóth Istvánt, aki csendes, szótlan ember. (XIII. tábla, 1. kép.) Elmondja, hogy: „a botkiveríst én úgy tanultam meg, hogy 25-ben lettem csikós számadó, oszt csináltattam az öreg Nádasdival egy botot, de nagyon sokír csinálta, oszt még abba az évbe el is tört. Ott, ahun fogjuk, kettétört. Pedig 400 000 koronát fizettem írté, az pedig egy mázsa búza ára vót. Akkor oszt, hogy másikat ne kelljík csináltatni, hozzáfogtam. Az öregtűi láttam, hogy hogy csinálja. Azt mondtam, lehetetlen, hogy én ezt meg ne tudjam csinálni. Lassan oszt belejöttem én is. Még a kiverís az csak ment, a fonást, az ostorfonást vót legnehezebb megtanulni. Akkor nállam lakott ez a Bike Imre, annak az apja is tudott fonni, díszíteni, ű megtanulta, én meg tűlle vettem átal." Majd egy érdekes mondattal fényt derít arra is, hogy bizony nagy türelem kell a babra munkához, mert „a kiverís az nem nehéz, csak unalmas." Azt is megtudjuk a vele való beszélgetésből, hogy „ezelőtt vót olyan pásztor, hogyha dógozott, a másik arra ment, pakolta össze, tette a szűrujjba. Fíltette a tudományt." De talán nem is a tudományt féltette, hanem a kereseti lehetőséget, mert a díszítőmunkát általában jól megfizették, s némi mellékes keresethez juttatta a díszítő pásztorművészt. „Én megmutattam akárkinek. Ez a Nagy Lajos mán éntűllem tanulta. Vót olyan nem egy, aki attúl fiit, hogy ű mán nem keres vele, ha mást is megMadarassy László, Művészkedő Magyar pásztorok, Bp., é. п., 86—97. 93