A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Koczka László: Debrecen művészetének tíz éve

Gyermekbetegségek A szovjet művészek budapesti kiállításának elsöprő sikere és az első magyar nemzeti kiállítás egyszeriben áttörte az ellenállás vonalát. A képzőművészetben ez volt a fordulat eve. Megalakult a Képző- és Iparművészek Szövetsége, amely már nem csupán érdekvédelmi csoport kívánt lenni, hanem olyan ideológiai testület, mely a szocializmusért folyó harc vezetője. A debreceni csoport megalakulását nemcsak az jellemzi, hogy első kiállításán sokkal több új névvel, fiatal művésszel találkozunk, de megmutatkozik a tematika, a tartalom gazdagodása is. Megsokasodtak azok a témák, amelyek a dolgozó ember mindennapját ábrázolták. Segített ebben az is, hogy a Városi Tanács által kiírt eszmei freskópályázatra való felkészülés során ez évben jutottak be művészeink nagyobb üzemekbe, hogy ezek életét tanulmányozzák. Tájkép, önarckép, csendélet ezen a kiállításon a 38 műből csak 13. Egyre gyakoribb a társadalmi téma, sőt látunk már politikai mondanivalójú műveket is. A Néplap 1951. október 11.-i száma a többek között ezt írja : „Festőink formailag is egyre szebben, egyre gazdagabban fejezik ki a ma valóságát, ahogy tudatos kemény harccal és munkával megyünk a holnap elé. Alkotásaik éppen ezért alkalmasak arra, hogy neveljék, hogy segítsék dolgozóink holnapbatörő harcát és munkáját." A vita tüze már korábban fellobbant: vannak, akik emlékeznek Koczogh Ákos és a Képzőművészeti Szabadiskola között megindult, de elvetélt vitára. A Szabadiskola hallgatói felléptek a formalista műveknek Koczogh egyik cikkében jelentkező túlértékelése ellen. Kissé talán forró fejűén, de alapvető igazságot hangoztatva. A vitatkozók sajnos elvesztették kezdeti lendületüket, mert a lap nem adott helyet további cikkeknek, a nyilvánosan lefolytatandó vitára pedig már nem vállalkoztak. Ezt a korszakot úgy is lehetne nevezni, hogy a nagy vásznak kora. Még olyan művészek is, akikre éppen a kisméretű grafika volt korábban jellemző, a monumentális jellegű alkotáshoz való tehetségüket igyekeztek bizonyítani. Ez a törekvés sok kárt okozott. J elentkezett a szépirodalomban sematizmusnak nevezett jelenség is. E szerint az embert csak munkapadnál lehet ábrázolni, amint éppen széles mosollyal teljesíti a tervet, formai tekintetben pedig szinte csak a fényképszerű reprodukálás a megengedett. Nehéz lenne pontosan kinyomozni, miben gyökereztek az efféle nézetek, annyi azonban bizonyos, hogy a művelődési politikában elkövetett hibák : a türelmetlenség, a közvetlen beavatkozások, az előre megadott témájú kiállítások, amelyekhez fényképeket kaptak a művészek „segítségül", továbbá az elismerés és értékelés következetlenségei/mind-mind hozzájárultak a sematizmus kifejlődéséhez. Az is kétségtelen azonban, hogy ilyen nézeteket a hivatalos művelődési politika sohasem terjesztett, ilyen követelésekkel nem lépett fel. Másfelől a „szakmai jólértesültség", a könnyebb út keresése segített a sematizmus terjesztésében. Tagadhatatlan, hogy maradványaival ma is találkozunk. Különösen azért nehéz ellene felvenni a harcot, mert a legerősebb fegyvertárs, a művészeti kritika, alig ment túl udvarias általánosságokon. 176