A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Koczka László: Debrecen művészetének tíz éve

Hamarosan kibontakozik a forrongó eszmei harcoktól zajló művészeti élet. 1946. júniusától 1951-ig a Képző- és Iparművészeti Szövetség megalakulásáig minden évben számos kiállítást rendeztek Debrecenben. (1946-ban kettőt, 1947-ben négyet, 1948-ban négyet, 1949-ben hatot). Ezek a számok természetesen csak azt illusztrálják, hogy milyen friss munkakedvvel indult meg az élet, a hosszú hallgatás után. Tartalmilag ezek a kiállítások igen tarka képet mutatnak. Jellemzőjük, hogy ismét jelentkeztek az összes korábbi formai törekvések a szürrealizmustól a szélsőséges absztrakcióig. A művek tematikája jórészt a háborús és hadifogoly élményekben gyökerezik, s újra jelentkezik a korábbi kritikai hang. Nem a teljesség igényével, csupán példának néhány címet ezekről a kiállításokról: „Kibombázottak", „Vak asszony", „Jönnek a bombázók", „1944", „Örmény férfiarc", „Élet a romok között", „Francia hadifogoly tábor", „Hadifogoly", „Fogolytábor őrtoronnyal", másrészt olyanok is mint: „Szegénysoron", „Koldus és lánya", „Mosónő", „Építő munkások", „Gyárból", „Cséplés" stb. De e témák mellett jelentkeztek az olyanfajta művek is, melyek a kortól és az adott társadalomtól függetlenül valamiféle örök emberit kerestek, tagadva a művészet és a valóság kapcsolatát. E korszak egyik legjellemzőbb tünete a formalista irányzatok igénye a vezető szerepre. Ezt természetesen nem lehet dmekkel illusztrálni. Megpróbáljuk hát leírni, milyen képek voltak ezek. Erősen dívott például akkoriban az olyan felfogásban megfestett csendélet, amely pusztán a színélményt akarta rögzíteni. Az ilyenek alkotói megvetően elzárkóztak attól az ábrázolásmódtól, amely életszerűséget, reális vonásokat kíván belevinni az ábrázolt világba. A tárlatvezetők csendes gúnnyal neveitek „látásra" a közönséget. Emlékezünk azokra a tárlatvezetőkre, akik nem voltak hajlandók olyan képről beszélni, amelyen az ábrázolt tárgyat fel is lehetett ismerni. Egy másik emlékezetes törekvés a művészetet kiagyalt ötleteKre próbálta szűkíteni. Sokan emlékeznek még az olyanféle képekre, mint a „Súlydobó", a későbbi kiállításon „Bűnétől szabaduló súlydobó" című. Ez egy ceruzával, körzővel szellemesen megszerkesztett emberi alakot ábrázol, kezében súlygolyó ezzel a felirattal: „Bűn". A kép alcíme: „Rajztan". A „Szőlőtőkék" с képen a szőlősorok, mint kottasorok, a tőkék, mint hangjegyek jelennek meg. Ezek után senki sem csodálkozhat azon, hogy alcíme a sokat sejtető „Bordal". Hadd írjuk még ide a leghosszabb és legfurcsább címkölteményt: „A búsan bandukoló felhők hasát vakargatják a kopasz fák". A címek furcsaságán túl ez az elembertelenedett világ, eltorzult szemlélet ijesztően mutatja, hová vezet az út, ha a művész lába alól kicsúszik a realitás talaja. Annál inkább sajnálatos ez, mert a szóban forgó művész az Ady Társaság idején a debreceni művészek egyik legtehetségesebbjének ígérkezett. Színvilága, színfantáziája, mint ma is emlegetik akkori csodálói, végtelenül gazdag. Különösen korábbi képei mutatnak olyan színgazdagságot, mely feltétlenül tehetséges művészre vall. Pályája meggyőzően bizonyítja, milyen alkotói zsákutcát jelent, ha a művész elszakad a nép fejlődésétől és eszmevilága visszafelé húzza. 175