A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Koczka László: Debrecen művészetének tíz éve

tóan, mit értünk képzőművészeti haladó hagyományon Debrecen múltjában. Művészettörténeti munkákban néhány rövid mondatban szoktak ugyan utalni erre, de adósok vagyunk az ezen túlmutató világos értékeléssel. Hogy ez a helyzet milyen nehézséget okoz, arra hadd említsük meg itt a Debrecenben megrendezett Hrabéczy emlékkiállítást. Tévedés ne essék, a kiállítás szükségességéről meg vagyunk győződve, ellenben a kiállítás módja, értékelése az, ami bennünk viszolygást ébreszt, az a törekvés, amely ezt a becsületes polgári művészt magasan valódi érdemei fölébe igyekszik emelni. A Kína életét bemutató Vincze Lajos kiállítást viszont ugyanazok a szervek agyonhallgatják. Álláspontunk a hagyományok kérdésében az, amit a marxizmusleninizmus alapelvként leszögezett: „minden értéknek, amit az emberiség hosszú évszázados fejlődése alatt létrehozott, egyetlen örököse a dolgozó nép". És ehhez ma azt is hozzátesszük, hogy tanultunk az elkövetett hibákból és nem engedjük megismétlődni őket. Megtettünk-e mindent, hogy ez az elv valóra váljon? Nem! Nem tisztáztuk összefoglalóan, melyek azok a szellemi törekvések, amelyeket haladó hagyománynak tekmtünk. Művészettörténetírásunk még az olyan, közvetlenül a társadalmi haladáshoz kapcsolódó mozgalmat, mint a „rézmetsződiákok" 1749 — 1809-es működését sem értékelte átfogóan. Mennyivel inkább nélkülözik az értékelést városunk közelmúltjának olyan progresszív mozzanatai, mint a Debreceni Grafikus Kör, a Debreceni Műpártolók Egyesülete, vagy az Ady Társaság képzőművészeti szakcsoportjának munkája. Igaz, az Ady Társaság irodalmi munkásságának értékelésével is adósok vagyunk. Különösen sürgető kérdés ez napjainkban, amikor a „népi" ideológia hatása annyira a közérdeklődés gyújtópontjába került. Volt ugyan szándék arra, hogy bemutassák Debrecen képzőművészeti múltját. 1950 október 1-én nyílt meg a Déri Múzeumban a „Debrecen festőművészetének 200 éve" с kiállítás. A szándék azonban megrekedt a megrendezésnél, és nem keltett megfelelő visszhangot, nem kapott igazi bírálatot. Mi hát a feladat? Az, hogy egész szellemi életünk, múltunk feltérképezése során, amely elodázhatatlan szükségesség, a képzőművészet is megkapja a maga méltó helyét. Mert tudomásul kell végre vennünk, hogy a képzőművészet része a társadalmi tudatnak : nemcsak néhány ember ügye, hanem közéletünk igen fontos kérdése, és egyre sürgősebb ideológiai feladataink között éppen olyan helyet érdemel, mint a többi művészeti ágak problémái. Ezen a területen még szembeszökőbb az az igazság, hogy a ma a tegnapban, a holnap a mában gyökerezik. Fejlődés a fordulat évéig A város felszabadulásakor a debreceni művészek egyrésze, különösen a fiatalabbak szétszóródva, a háború viharától sodortatva várták a világtragédia befejezését. Mások — az itthonmaradottak közül — belekapcsolódtak az új élet kialakításáért folyó küzdelembe. Tudunk olyanokról, akik napokig dolgoztak a kormány egy-egy rendezvényének díszítésén, mások az új sajtó megjelenését segítették munkájukkal. Természetesen ekkor még rendszeres művészi munkáról nem igen lehetett beszélni. Talán a későbbi kutató kimutatja, hogyan tükröződnek e lázas napok élményei ezeknek a művészeknek az alkotásaiban. 174