A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1948-1956 (Debrecen, 1957)

Balogh István dr.: Jelentés a Múzeum 1948-1956. évi működéséről

zötti években a magyar múzeológiában egységes kiállítási elv és gyakorlat nem volt. Nem is lehetett, mert a múzeumok jogi helyzete, a fenntartó testületek anyagi teherbírása, az állami felügyelet eléggé formális volta miatt a feltételek városról városra változtak. A Déri Múzeum 1930. évi kiállítását — amelyet akkor a legjobb magyar szakemberek rendeztek — ezekben az években mintaszerűnek tartották Magyarországon. Mivel a rendezőket ellenállhatatlanul csábította a rendelkezésre álló anyag bősége, a kiállítás bizonyos mértékben — az áttekinthetőség és rendszeresség rovására — túlzsúfolttá, fárasztóvá és raktárszerűvé vált. Az új kiállítás rendezésénél ezen a nyomon nem lehetett járni, azonkívül a múzeológiának is fel kellett készülnie a művelődés ezen területével megismerkedni kívánó új tömegek egyelőre még ismeretlen igényeinek kielégítésére. A kérdések felett a szakkörökben a vita még folyt, amikor 1949-ben az országban másodiknak megindult a múzeum kiállításainak újjárendezése. Mivel ebben az időben a II. emeleti kiállítási helyiségek egy része még nem volt helyreállítva, egyelőre csak az I. emeleti helyi vonatkozású — régészeti, néprajzi, és várostörténeti — rész és a képtár berendezéséről lehetett szó. A rendelkezésre álló költségvetés — a végleges elszámolás szerint 26 000 forintba került a megrendezés — is korlátokat szabott mind technikai újítások, mind terjedelem tekintetében. A korábbi vasvázas üvegvitrinek és tárlók méretei és formái eleve megszabták a kiállítás külső képét, az 1930-as berendezésből épen maradt két beépített interieur (az alföldi ház és a patika) pedig a belső beosztást. A vezető elv az volt, hogy a látogató átfogó képet kapjon egy város és környéke életéről és művelődéséről az ember első megjelenésétől lehetőleg napjainkig. Ebben az egységes rendszerben kapott helyet a régészet, néprajz és helytörténet, az időrendi sorrend lehető megtartásával. Ezért az első két terem az ősember anyagi kultúráját mutatja be, az újabb kőkortól a honfoglalásig, az ezután következő három a gyűjtögetés, a pásztorkodás és földművelés ősi eszközeit és módját ismerteti meg, ezután következik a népi építkezés és népművészet a múlt század közepére jellemző formáival és a következő hat teremben a város történeti emlékei vannak kiállítva a XIII. századtól 1948-ig. Az egyes kiállítási termek mondanivalója lehetőleg egy téma körül van csoportosítva. (Pl. a XVIII. században a céhélet [I. tábla]; 1772-ből a patika; XIX. századi kisiparos műhely; Csokonai emlékek stb.) A képtár rendezésénél elmaradtak a külföldi festők, ellenben a magyar festészet minden korszaka egy-két mesterművel képviselve volt az impresszionizmusig bezárólag. Külön színt jelentett a helyi képzőművészet két teremben kiállított anyaga. A témakörök szerinti rendezés a korábbi állapothoz képest fellazította a kiállítást. Kevesebb tárgy került bemutatásra, ami kedvez ugyan az áttekinthetőségnek, de az azóta eltelt idő tapasztalatai szerint a beraktározott anyagból rendezett időszaki kiállítások ellenére is a közönség állandóan visszatérő kívánsága, hogy több tárgyat is lehetne bemutatni. A korábbi évtizedek gyakorlatától eltérően nagy technikai újítás volt az is, hogy a kiállításba csak kifogástalan állapotban levő, teljesen restau4