A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1948-1956 (Debrecen, 1957)

Makkay János: Őskori leletek a Berettyóvölgyben (Bihar megye)

mint kis mellékfolyó mellett, nem volt szükség fokozott védekezésre, mert nem esett bele a nagy közlekedési útvonalba, és ezért a folyó egykori mocsaras, sőt Földes után a Sárrétet tulajdonképpen kialakító völgye igen jó, eldugott búvóhelyeket szolgáltatott. A Berettyó mentén azonban, ha fordulnak is elő erődítetlen telepek, általában csak a nagy, vízzel és egyes esetekben a felszín fölé emelt nagy sánccal is megerősített várak közvetlen közelében, mintegy azoknak a védelmét élvezve. Ilyen a helyzet a herpályi földvár környékén, azonkívül Esztárban, Pocsajban is. Megállapítható, hogy a telepek itt is csoportosan lépnek fel, mint azt a neolithikumban is láttuk. Nagyobb feltárások esetén a telepek ilyen csoportos elhelyezkedéséből valószínűleg értékes társadalmi következtetéseket lehetne levonni. Érdekes adatokat sikerült gyüjtenem a kultúra erődítéstechnikájára vonatkozólag. Sajnos, közelebbit ezekről csak akkor lehetne mondani, ha pontos és megbízható felmérések lennének, amik feltétlenül szükségesek, mert a gépesített föld munkálatok miatt a földvárak nemrégen még jól felismerhető felszíni formái gyorsan pusztulnak el. Míg pl. !t gáborjáni földvárról Zoltai Lajos annakidején (az 1920-as évek elején) biztosan felismerte, hogy a lelőhely sánccal és amellett még a Berettyó vízrendszerébe iktatott árokkal is körül volt véve, továbbá hogy a sánc hossztengelyének két végén kapuk nyíltak, addig ma már ebből a felszínen jóformán semmi sem vehető ki. Annyit azonban Zoltai Lajos egykori rajzai és a jelenlegi megfigyelések szerint is meg lehet állapítani, hogy még a teljesen sík Alföldön is nemcsak élővízzel körülvett (mesterségesen) erődített telepek voltak, hanem olyanok is, melyeket emelt földsánc vett körül. Több lelőhely anyaga alapján arra a következtetésre lehetett jutni, hogy egyik sem származik a gyulavarsándi kultúra temetkezéseiből. Emiatt is eddig teljes homály fedi azt, hogy milyen volt a kultúra jellegzetes temetkezési szokása. Ennek a kérdésnek a kutatása a fő feladat Debrecen környékén, mert lehetetlen, hogy ahol annyi telep válik és vált már régen ismeretessé, ne legyenek és előbb-utóbb ne kerüljenek elő a kultúrához tartozó temetkezések is. A terepjárások során csupán egy jelenség mutatkozott, mely ebből a szempontból figyelemreméltó, bár bizonytalan. Darvas-Papok hegye lelőhelyen (79.) egy jelenleg is üzemelő homokbányában a gödrök szélén kétségtelenül a gyulavarsándi kultúra cserepei voltak kirakva, mellettük emberi csontváz részei, koponyatöredékek, valamint végtagcsontok hevertek. Tekintettel azonban arra, hogy a bánya területén több helyen megfigyelhető volt, miszerint a kultúrának telepnyomai is vannak itt, a lelet nem fogadható el hitelesnek, mivel az emberi csontok későbbi korból is származhattak. Mint a gyulavarsándi kultúra kapcsolatai szempontjából érdekes tényt említem meg itt azt, hogy a herpályi földvár leltározatlan leletei között meglepetésre előkerült a déldunántúli mészbetétes kultúrának egy nagyobb, teljesen jellegzetes töredéke : egy kis csupor felerésze. Ez tudomásom szerint a déldunántúli kultúra eddigi legkeletibb lelőhelye, és a herpályi földváron való előkerülése még inkább alátámasztja azt a sejtést, hogy az említett földvár igen jelentős telep lehetett a bronzkor második felében. A kétségtelenül igen sűrű településrendszert alkotó gyulavarsándi 38