A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1948-1956 (Debrecen, 1957)

Nagy János dr.: Tóth Árpád Emlékmúzeum Debrecenben

együtt lakott másfél évvel fiatalabb öccsével, Zoltánnal, aki az Iparművészeti Főiskola hallgatója volt, de a számvetést mindig neki kellett elkészítenie.) Minden levél szegénységüket, krajcáros életüket, krajcáros gondjaikat példázza. Igen érdekesek és tanulságosak az újságíró, a szerkesztő Tóth Árpád levelei. Ezeket egykori iskolatársához, költőbarátjához, Nagy Zoltánhoz írta. A levelek a korabeli irodalmi életre, a költő „megbecsülésére" vetnek igazi fényt. „Mióta Pesten vagyok — 1918. január 9-én írtaelevelet —úgyszólván állandóan csak keserveim vannak az irodalomból kifolyólag. Először is itt van sajátságos helyzetem az Esztendőnél (Hatvány Lajos lapjánál). A segédszerkesztő címmel tulaj donkép filantróp-helyzetet élvezek. A báró kereken kijelentette, hogy az én nevem nem szerepelhet nagy betűkkel a címlapon, mert még nem elég jó név... így aztán abban a sikertelen helyzetben vagyok, hogy hátul kisbetűkkel szerepelek, segédszerkesztő úr gyanánt. . . Fizetésem is ilyen beteg alapon kapom : 600 korona csak (igaz, hogy „kezdő" elnevezéssel) a fixumom, s a báró mint mecénás ad még havi 300-at, jön hozzá havonta 100 egy Napló-tárcáért. A báró nem mert egyenes úton 1000 korona fixumot adni, csak így fiiantrópi kerülő úton. Szégyellem is, hogy ily lapnál és úgy vagyok, dehát aktivitásom a változtatásra nincs, s még örülnöm kell, hogy élni hagynak." A pesti „boldog évek" igaz történetéhez ez a vallomás odakívánkozik. Még ma is szégyenkeznünk kell az akkori irodalmi élet vezetői, laptulajdonosai miatt, akik „vakon" a kor egyik legnagyobb költőjét stilkorrektornak alkalmazták, neki kellett a világ minden tájáról érkezett sürgönyöket, híranyagot rendbe szednie, nyelvileg „kisimítania". Még 1927-ben, halála előtt egy évvel is, így „dicsekszik" Tóth Árpád : „.. .őrült lomha vagyok, meg köhögős, a robotom elvégzésével kimerülök, nem érintkezem senkivel, klubba, kávéházba nem járok, szanatóriumi csöndekről álmodozom, passzívabb és göthösebb vagyok, mint valaha." A következő szekrényben verseinek kéziratait, köteteit láthatjuk. Az 1917-ben megjelent Lomha gályán с kötetének a nyomda számára előkészített teljes kézirata a múzeum birtokában van. Ä költő kezeírásával egyetlen javítás van az egész kötetben. Jellemző ez a javítás a korra, a költő hangfogós vallomásaira. A tintával írott kérdéses szövegrész így hangzik: „A magyar reform-korszak kezdetén így kezdtél új dalt, reménytelen költőm!"; a reform szót a költő ceruzával remény-re javította. Miért? Bizonyosan nem tudhatjuk, talán azért, mert így a kifejezés általánosabb, légiesebb. (Ez idézet az Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz című verséből van. Debrecenben írta ezt a versét 1913-ban, egy verses regény előhangjának szánta.) Itt vannak az utolsó versek kéziratai is. Betegágyában naptári verseket írt Az Est Hármaskönyve számára. 12 versből álló ciklust tervezett, minden hónapról egy-egy versikét, de csak Június-ig jutott el. Ez utolsó darabnak is csak az első fogalmazványa készült el. A Halál kiragadta kezéből a tollat. Van abban valami fájdalmasan Tóth Árpád-i vonás, hogy a sír szélére érkezett, „tüdő nélküli ember" így kezdi e versek Prológj át: „A százéves Naptári Ember ím tisztelettel megjelen, 155