A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1948-1956 (Debrecen, 1957)

Nagy János dr.: Tóth Árpád Emlékmúzeum Debrecenben

Divatot jósol, divatot." Ebben a szekrényben láthatjuk a költő versesköteteit, első kiadásait, Összes verseit, műfordításait, a vele foglalkozó tanulmányokat, közöttük az Oláh Gáborét, a Kardos Lászlóét. (1951től joggal beszélhetünk a kiadások számát tekintve is Tóth Árpád reneszánszáról. Ebben nagy érdeme van Kardos László egyetemi tanárnak, a Tóth Árpád-versek hivatott poéta-adminisztrátorának és Szabó Lőrinc Kossuth-díjas költőnek, a Tóth Árpád-versek legjobb ismerőjének.) Az utolsó szekrényben újságcikkek, lapkivágatok olvashatók. Ezek a költő haláláról, temetéséről adnak fényképes tudósítást, vagy értékelik Tóth Árpád emberi-írói magatartását. Ez értékelések közvetlenül a temetés után íródtak, akkor, amikor a költő verseinek legnagyobb, legértékesebb kötete, a Lélektől lélekig nem jelent meg, s így igaz képet már csak ezért sem adhatnak. E szekrénynél kell legtöbbet magyaráznia a múzeumvezetőnek. Hogyan helyesbítheti az újságok, az első értékelések ferdítéseit? Fellapozza a költő verseskötetét, s magát a költőt szólaltatja meg. A Pesti Napló szomorúságra született embernek nevezi, a költő pedig ezt mondja magáról 1925-ben : Akartam lenni csillag én is, A Végtelenség gyermeke. Valaki, aki szárny is, fény is. Örök szépségek hírnöke, De lehet-e repülni annak, Ki teste rabszolgája lett, Kinek már mindenek felett Csak ,,hői" és „kilói" vannak. A Debreceni Független Újság a Kor és az Élet érintetlenjének nevezi, olyannak, akihez a kor zsivaja nem hatolt fel, a költő pedig így vall 1919-ben: c . ., .... , S ha néha lajt, hogy arcul üt a testvér, S a hűnek vélt szív csak hideg mirigy, Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér, S hogy néha még az Isten is irigy, Merengő órán szétterült a fátyol : Árvák vagyunk mind! — sírta egy titok, S bocsánat lett a sajgó bosszúvágyból, S részvétre vált a szisszenő szitok. A Tiszántúli Hírlap nem tudja teljesen megérteni a költő szomorúságának az okát, pedig Tóth Árpád a hónap-versek egyikében ezt írja: „Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?" Szükségesek ezek a helyesbítések, kiegészítések ahhoz, hogy a múzeumlátogatók a költő igazi arcképét, megismerjék, nagyságának arányait felmérhessék. Búcsúzóul még egy fényképre vessünk egy pillantást. A csoportkép tizenegy diákot ábrázol, a múzeum létrehozóit, az 1955/56. évben az országos irodalmi hagyományápoló versenyen II. díjat nyert szakkör legjobbjait. A verseny díjából alapítványt tettek egy létesítendő Fazekas-plakett javára. - с Távozóban még kettőről szeretnénk említést tenni. 156