Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939-40 (1941)
Figyelő - Adatok a debreceni polgár földművelésének műszókincséhez
137 ma is élő mértékegységek, valamint a kötísig írő, félderék magasság. Ugyancsak használatos az összehasonlításban a fei. Az ürgenyilas (és nem ürgenyillás) nem tréfás területegység, hanem a XVIII. század óta a nyomásból kiosztani szokott köles-, árpa-, vagy később tengeriföldek XIX. században keletkezett neve. Ezeket esztendőnként a legelőnek más-más részén osztották a szegényebb lakosoknak, nagyságuk 150—300 Q-öl közt váltakozott. 3. A szállítóeszközök c. fejezetben említett kisszekérnek az egylovas, kétrúdú szekeret nevezik. Valóban kisebb mint a nagy szekér, a kétlovas, egyrúdú. A 11. ábrán közölt szállítóeszköz nem talyiga, hanem kordé, a kubikosok ismertették meg vele a cíviseket. A debreceni talyiga lőcsös, kétrúdú, kétkerekű félszekér. Ezt a kérdést különben Herman Ottó és Ecsedi István már az 1910-es években tisztázták. Hermann Ottó : A debreceni lófogatok. Bp., 1910. Ecsedi I. : Néprajzi Értesítő, 1911. Ugyané fejezetben említett csatlo us (csatlós) a kocsis segítőtársa, a kiskocsis, a felhércet a rúd szárnyához a csatlás köti. 3. Az V. fejezetben téves a szerző megállapítása, hogy az erdőkön rablógazdálkodás folyt volna. A tanács mindig gondosan ügyelt az erdők állapotára és a kiirtott részek betelepítéséről már a XVIII. században gondoskodott. Az erdőtelepítést a XIX. század közepe óta a vákáncsos végzi, aki a föld terméséért 6—8 év alatt 2—3 hold erdőt telepít. 4. A VI. fejezetben a szántás menete a következő : A gazda először felbarázdol, aztán kezd szántani, vigyáz arra, hogy vakbarázda ne essík és így jár egy fogás fődön vígig. Míg a kiinduló helyre visszatér, egy kerülíst tesz. A föld vége, ahol az ekével megfordul, az a forgó. A 21. ábrán az ekének 2-vel jelzett része nem állvány, hanem koszorú. A búzát kétszer egymásután azért nem vetik egy földbe, mert kidurja a fíreg. A homokon a rozsot a babó (vadlencse) lepi el. A 25. ábrán közölt kaszának van még sarka, nyaka és a nyélre vas-íkkel erősítik fel. Kévekötésre szalmakötelet nem használnak. A szerző által leírt módon a szalma- és szénacsomók lekötésére sodorják a kötelet. A kévének való kötelet a takarók hajnalban vetik, mikor a gaz vonult, nyirkos a harmattól. Az arató egy marékkal tövestől kitép a búzából (a rozsból nem vetnek így kötelet, mert azt a maga gazzába kötik), aztán kétfelé veszi és a két félmarék gazt a fejénél egymásra keresztbe teszi, balkezével fogja, jobbkezével a fejénél kétszer-háromszor megcsavarja, majd a megcsavart részt a kötél két szára közé visszahajtja. A kötélnek van feje, szára és a fej megcsavart része a bakja. Ebbe göngyölik bele a kévét úgy, hogy jól megtérdelve, a két szárát kétszer-háromszor összecsavarják, disznófarkosra, vagy a megcsavart kötélvéget a kévébe dugják.
