Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (1938)
Jelentés a Déri múzeum 1937. évi működéséről és állapotáról - A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson. A VI. és VII. panyolai ásatás és a szamosmenti kutatóút ismertetése.
83 földben rejlő tárgyi emlékei iránt. Hogy mennyi érték, megbecsülhetetlen kultúrkincs rejlik a hajdani magyar falvak romjaiban, bizonyság reá dr. Szabó Kálmán kecskeméti múzeumigazgató igen becses dolgozata : Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei. Budapest, 1938. A Magyar Nemz. Múzeum Művelődéstörténeti kiadványai, III. 9 Megörökítésre tartom érdemesnek, hogy ebben az esztendőben Panyolán igen nagy szilvatermés volt. Aug. 26-án Szarka Boldizsár református lelkész kíséretében a Túr partján berendezett lekvárfőző telepet megtekintettem, s arról több fényképet készítettem. Nagy kosarakban, szekérrel szállítják ide a „nem tudom szilvát", melyet rúddal vernek le a fájáról. Lemázsálják és nagy deszkatartályokba öntik. A szilvát kádakban a Túrból merített vízzel mossák meg és akkor katlanba rakják. Mikor félig megfő, megfelelő lyukakkal ellátott pléhfenekű edényekbe öntik, melyben kavarással kimagolják. A magtalanított szilvahúst az üstök egész sorában öregre főzik és a kész lekvárt faládákba rakják. Egy ilyen faládában 70 kg. lekvár van. Ezt a munkát fedett deszkabódé alatt főleg a fiatalság végzi. Vidám munka. Mindenki csupa lekvár. Panyola derék magyar népe boldog volt abban az esztendőben, mert olyan szilvatermés már régen volt. Szerintük a „nem tudom szilvá"-bó\ van a legjobb, legédesebb lekvár. A bercencei szilva esőben kicsattogzik. Egy közepes termőfa megadott 100 kg. szilvát, melynek ára akkor 8—9 P volt. 1 0 A VI. ásatás idején figyeltem meg és írtam le a tiszai süllőhalászatot. Id. Szőke Sándor gulácsi halász fiával többízben szemem láttára rakta le és szedte fel horgait szép eredménnyel. Bő jegyzeteim, rajzaim és fényképfelvételeim alapján erről külön dolgozatom van készülőben. 1 1 Végtelenül érdekes a szabad természetben tartózkodó egyszerű emberekkel huzamosabban együtt élni, ahogy erre nekem panyolai ásatásaim módot adnak. Ketten-hárman magunkra maradva a Tisza parton, az időjárásnak kiszolgáltatva, valósággal az ősember világát éljük. Ez pedig két pontban csúcsosodik ki : az egyik az élelmezés gondja, a másik a biztonság ébersége a mindig égő tűzhely mellett. Különösen éjjel, de nappal is, minden nesz, hang, mozdulat, fény, szag és általában minden érzéki észrevétel fokozottabb intenzitással hat idegrendszerünkre és a gondolkodás alapformái révén minden érzékelést elsősorban személves biztonságunk szempontjából ítélünk meg s aszerint következtetünk. Hányszor szemtanúja voltam, hogy valaki feltűnt a szemhatáron és embereim szemügyre véve addig nem nyugodtak, míg meg nem állapították, hogy ki az ? Ha ez sikerült, megállapították azt is, hogy van-e ott keresnivalója vagy nincs? Jóban töri-e a fejét vagy nem? Mindezt elbírálva tartották tovább szemmel, avagy nem törődtek vele. Hogy a fátlan alföldi síkhoz szokott magyar nem szereti az erdőt, az a legtermészetesebb jelenség s más népeknél is megtaláljuk az erdőgyűlöletet. így pl. a síkföldi eszkimó az erdőt az ellenség sötét búvóhelyének tekinti s abban nem telepedik meg. Szépen írja le K. Leden, Kjuvatin jégmezői c. könyvének ,,A fák határánál" c. fejezetében az eszkimók viselkedését az erdővel szemben. 1 2 Az ásatások eredményeit együttesen feltüntető nagy helyszínrajzot az ásatásokról szóló főmunkában fogjuk közölni s u. o. fogjuk adni a részletesebb szakszerű ismertetést. Még többévi kutatásra van szükség, hogy az egymásután sorakozó feltárt területsávok világos áttekintést nyújthassanak a helyzetről és az egyes alkatrészek összefüggéséről. Felemlítem ezen a helyen, hogy hasonló jellegű, de korban régebbi lelet került elő Lengyelországban, Poznantól É.-rakb. 80 km.-re fekvő Biskupinban, egy tóba nyúló félszigeten. A vaskorszak első feléből (Kr. előtt 700—400) származó fából épült vár és lakott, utcákkal ellátott telep feltárását Kostrzewski professzor vezeti. A védőfal 4*
