Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (1938)

Jelentés a Déri múzeum 1937. évi működéséről és állapotáról - A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson. A VI. és VII. panyolai ásatás és a szamosmenti kutatóút ismertetése.

81 évig tart és 4—5 ezer pengőbe kerül. Ezzel szemben a vaskomp, melyet örökösen festeni kell, csendesebben és mélyebben jár, 16,000 P-be kerül. Tímárnál 16% m. hosszú fakomp jár. A kompokhoz való válogatott tölgyfaanyagot Kisar, Gulács, Tarpa, Olcsvaapáti és Szamosszeg erdői szolgáltatják. Ha kipusztulnak a magyar bárdos erdők, akkor kézi erővel dolgozó telep nem állhat fenn. Az anyagraktárban valóban óriási törzsekből fűrészelt alkatrészeket láttam. Állítólag Csongrád közelében van a legközelebbi kompépítő telep. E mesterség leírását, mesterszavainak összegyűjtését csakis munkaközben lehet elvégezni. Megörökítése minden fáradságot megérdemel. Fényképfelvételeinket és jegyzeteinket elkészítve, búcsút mondtunk az apáti révnek is. Délelőtt 11 órára érkeztünk a Szamos torkolatához. Szőkének, a konok tiszai halásznak felvidult az arca. Ezelőtt 130 esztendővel már Szirmay Albert is érdemesnek tartotta kinyomatni, hogy amikor az egyesült Kraszna és Szamos vize a Tiszába folyik „félmértföldnyire is kitetszik folyásuk, a Szamos vize zavaros, a Tisza pedig tiszta lévén". Mi kései utódok sem mondhatunk egyebet ! Mi is láttuk a nagy különbséget az apáti foknál, hol megpihentünk. Szőke mester alig várta, hogy a szép zöldes színű, átlátszó Tisza vizből nagyot ihasson. A szeretetnek és megtisztelésnek ennél ősibb megnyilvánulása el sem képzelhető. Ez éppen olyan, mint mikor a magyar anya imádott gyermekének azt mondja : eszlek meg ! Egyelek meg ! Szőke ezúttal tettel is megmutatta vonzalmát : megitta a vizet, a Tisza vizét, mely neki minden ezen a világon ; élete, kenyere, öröme, bánata... mindene... Egyiket-másikat magam is vállalom.Halászmódra haladtunk felfelé a Tiszán. Az apáti parton kikerestük a legszebb helyet, hol szalonnát sütöttünk és fürdőztünk. A jándi partok alatt egy óriási nyárfatörzs feneklett ki a palajon. Kéregtelen testével úgy feküdt ott, mint valami megkövesedett ősállat. Hiába, itt az ember mindent az ősvilágba valónak képzel, talán azért, mert úgy éltünk, úgy vándoroltunk mi is helyrőlhelyre félmeztelenül, óvatosan, éberfigyelemmel, mint két ősember... Gyermeki lélekkel örültünk, mikor megpillantottuk a panyolaiak tiszai révjét, a Zsarókert szilfáit és kikötve, a gulácsi „túrtői palaj" homokjának melegségét éreztük talpunk alatt. A tölgyfaépítmény lelőhelye felett a meredek partszélen ütöttünk sátort. Mikor tűzhelyünk füstöt lökött és a leszálló estében az első csillalángocskák embert jeleztek a tájnak, meghajtott fejjel mondottam hálát a Természet örök Urának kutató útunk szerencsés elvégzéséért...