Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)

A Déri múzeum működése és állapota 1934-ben - Figyelő

93 képtárában 408. sz. a. van kiállítva. Dosnyai másolatát pedig jelenleg a Déri Múzeum őrzi, amelynek városi osztályában látható Sárvári Pál professzor gipsz mellszobra is, ugyancsak Dosnyai műve. Másik példánya megvan a Kollégiumban is Szoboszlai Pap István püspök olajfestésű arcképével együtt. 2. Elfelejtett debreceni művész. Legrégibb, 1547—1556. évi tanácsi jegyzőkönyvünk 407. lapján találtam ezt a peres esetet : „Franciscus képíró fassus est se debere Benidicto Dorongos fl. 10 et dr. L, quos promisit ipsum se redditurus ad quinquedicimos dies." Azaz Képíró Ferenc, elismeri, hogy ő 10 frt és 50 dénárral tartozik Dorongos Benedeknek ; de ígéri, 15-öd napra meg fogja fizetni. Az emberek nálunk abban az időben egymásnak már nagyon ritkán adtak elő vagyis vezetéknevet zsidó, szláv és skandináv, sőt hazai középkori szokás szerint a ,,fi" szócskának az apa keresztnevéhez csatolásával. Hanem vagy a származási helyökről, vagy rendes foglalkozásukról, vagy valamely feltűnő testi, lelki tulajdonságukról, szokásukról kaptak megkülönböztető nevet, amely lassanként állandó vezetéknévvé, azaz családnévvé vált. így a festőművésznek, aki egy-egy városban többnyire egyedü élt ebből a foglalkozásból, általában „Képíró" volt a vezetékneve. Majdnem bizonyos tehát, hogy a XVI. század közepe táján Debrecenben élt Képíró Ferencben is egy elfelejtett, a művészettörténetben nem ösmert helybeli festőművészre leltünk. Ámbár tréfának vehető, mégis gondolhatunk arra a feltevésre, ímé Képíró Ferenc is bohém természet volt, mint a művészek általában, ami abból látszik, hogy adósságba keveredett. De mentségére felhozhatom : éppen akkor élt, amikor a gyorsan terjedő reformáció a templomi képek festőinek keresetét Debrecenben teljesen megrontotta. 3. Jó gazda, jó cseléd. Sokszor hallottam, olvastam is, hogy hajdan a gazda és a cseléd, a munkaadó és a munkás kevésbbé érezték idegenül magukat egymással szemben. A köztük való őszinte, bizalmas, családias viszonyt legtalálóbban tán ezzel az idegen szóval jellemezhetem : patriarkális volt az. A szolgák megadták az érdemelt tisztességet gazdáiknak és jól tudták, hogy engedelmességgel tartoznak ezeknek. De a gazda is megbecsülte a jó és szorgalmas cselédet. Nem a legjellemzőbb eset, de mégis van benne valami érdekes, amit templom-romokat, jazig-sírokat kereső újvárosi