Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)

Függelék - Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken - Tartalom

"249 A nádat télen vágták. Mikor a víz befagyott, a nád megérett. A vízetjáró emberek felhagytak a halászattal, megkezdték a nád vágást. A szegényember kézzel vágta a nádat. E célból kaszadarabból egyszerű félkéz szerszámot csinált. Ezt a szerszámot nádvágónak, kacornak, náduágó kacor-nak, az Ecsedi-lápon gorzsá-nak, vagy garzsa-nak nevezik. A szerszám nagyon egyszerű, egy 20—30 cm. ócska kaszadarab, mely egy 60—70 cm. hosszú fanyélhez van erősítve. A kaszadarab vagy át van dugva a nyélen és előtte, utána meg van erősen kötve, vagy ezenfelül egy vaspánttal is meg van erősítve, hogy ne mozogjon. Újabban a cigánykovács kikalapálja a kaszadarab végét, köpüt hajt neki és ebbe húzza a nyelet, ezután még pántot is ad neki, hogv munkaközben ki ne hajoljon. (XII. tábla 1., 2., 3. és 8.) Ezt a nádvágót jobbkezébe fogja a magyar, balkezével átölel egy öl nádat, a jég szintjén elvágja. Az öl nádat félreteszi. Mikor egy-egy kévényi összegyűl, sásból, gyékényből kötelet sodor, aláteszi, felül összefogja, megtérdeli és összeköti egy kévének. Ez a kézzel való vágás elég szaporátlan munka. Nagyobb munkánál a toló-1 használják. A nádtoló egy darab 70—80 cm. hosszú kaszapenge, mely gyengehajlású körben van hajtva, s melynek első oldalát a falusi kovács kiélezte, hátulsó része tompa marad. A hajlás külső részén egy hosszú köpű van. A toló két végére fület kalapál a mester. A köpűbe 3 m. hosszú erős nyél jár. A rúd első harmadából két vékony ág hajlik a toló füleihez. Ezeket vékonyabb fűzfa ágából csinálják, kává-nak nevezik. A két káva első harmadában egv keresztfa van kötve, mely a kávákat párhuzamosan tartja. A tartója mindkét végétől egy zsineg megv a rúdba fúrott fatartóra. Ez vezeti a drótot a toló füléhez. így a nád nem hullhat ki a tolóból, több is fér bele, mint amelyiken nincs drót kihúzva. Az egyszerű nádtoló része csak a tolóvas, a nyél, a két káva. (XII. tábla 6.) Bár a nádvágó ember neki van öltözve a munkának, bőr-téli ruhája jól melegíti, csizmájába egy jó csóva szalmát tesz, mégis a jó, vastagtalpú csizma talpa alá egy fabocskort köt, hogy fel ne fázzék alulról. Ezt a fabocskort újabban fapapucsnak hívják. A fabocskor nem egyéb, mint nyárfatalp, melyet szíjjal vagy madzaggal a csizma talpa alá köt. A fa rossz hővezető, egész nap eljárhat benne anélkül, hogy a lába fázna. (XII. t. 7. ábra.) A fabocskort kötözni nehézkes, ezért a talpnak szélére két ócska bőrdarabot szegei fel, mely középen szétnyitható és ebbe, mint papucsba dugja a lábát. Ez más, inkább mondható papucsnak. (XV. tábla 8, ábra.)