Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)

Függelék - Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken - Tartalom

162 Hogy pedig egyszerű szúró szerszámmal is lehet halászni, mutatja az, hogy a magyar alföldi paraszt sokszor háromágú vasvillával beáll a tanyája megetti vízbe. A nádast megzörgeti. Üti, szúrja és kiveti a fürge halat. Nem kell hozzá, csak jó szem és ügyes kéz. Az első szigonynak sem volt meggörbítve a hegye. Sokkal későbbi folyamat volt, hogy a szúró hegyét meggörbítették. Az egyeneshegyű szigonyról a sok hal megsebesülve is elmenekült. Hacsak az ügyes halász a szúrással egyidejűleg ki nem dobja a halat a szárazra. Ez a tapasztalat arra késztette a halászó magyart, hogy a szigony végét meggörbítse, visszafelé hajtsa. A hajlást hegyesre kalapálja, hogy tudjon vele szúrni. A visszáját élesre kalapálja és reszeli, hogyha a halat felszúrta és az vickándozik, a szigony bajusza újra felszúrja és ne tudjon szabadulni a szigonyról. Az egyágú szigonynak most már volt visszá-ja, szaka, szakálla. Kész volt a mai értelembe vett szigony. így csinálja ma is szigonyát az öreg vízparti ember, a felnőtt suhanc. Kerít egy darab telegráfdrótot. Hidegen kikovácsolja. Előbb meggörbíti, azután jól rákalapálja alsó végét, kissé meggörbítve a nyélbe veri, hozzá még a rúdra is ráköti és megyen halat fogni. A Bodrogköz mocsaraiban eldugott helyen még sok ilyen szigonyt láttam, néhányat behoztam a Déri múzeumba. Az egyágú köpűs szigony is sokáig használatos volt. Használata nagy ügyességet kívánt, nem mindenki tudta kezelni és szaporátlan volt. A haladó élet kiküszöbölte... Az utókor már a szénaboglyáknál, szalmakazlaknál használja, mint széna, szalmahúzó horgot. Nagyon kevéssé becsüli meg, mert ott hever a boglyák és kazlak tövében. (12. ábra 4.) A kisvízi ember az egyágú szigonyt tehát kibővítette. Egy szigony helyett kettőt kötött a rúd végére. A szakát összefordította, hogy a zsákmány semmiképpen ne tudjon kievickélni és a szigonyról elmenekülni. Az ilyen primitív szigonyokat a Bodrogközben a Pallagcsa eldugott nádasaiban találtam és vittem be a debreceni Déri múzeumba. Ennek a pénznélküli, ősi kulturát élő halász, pákász embernek nem kell sem kovács, sem cigány. Kerít egy jó darab vastag drótot. Fejszéjével kiegyengeti. Végét meghegyezi. Élesre kalapálja, sőt meg is reszeli. Jó erős gyökérrel, vagy vékony dróttal a fűzfarúd végére köti, kész a szigony, megyen vele halászni. Sokszor, hogy erősebben álljon a rúdon, a rúdfelőli végét laposra kalapálja, meggörbíti és a rúdba veri. Teszi ezt azért, hogyha a fa szárad, nem jön le a szigony. (12. ábra. 5.) A kimukálatlan szigonyok leginkább kétágúak és a rúdból egyenesen vezeti ki az ágakat. Néha nagyobb gonddal és munkával háromágú szigonyt csinálnak. A két oldalsó ág közé