Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 10-11. (Berettyóújfalu, 2006)
MUZEOLÓGIA - MUSEOLOGIE - Kolozsvári István: Népi építészeti emlékeink esélyei és lehetőségei - Tájházak Biharban
kifejtett kompromisszumos megoldásokat is figyelembe vesszük - eléggé kiesik a létrehozók, fenntartók elképzeléseiből, sok esetben érdeklődéséből is, tehát sokszor ad hoc jelleggel, az éppen aktuális feltételekhez mérten végzik el a kiválasztás, a gyűjtés és a kialakítás munkálatait. Ez természetesen egy bizonyos szintig érthető és el is kell, hogy fogadjuk, de a műtárgyvédelmi és a muzeológiai szempontok érvényesítését - éppen azért, hogy épületeink és gyűjteményeink amellett, hogy minél hitelesebbek legyenek, minél tovább épségben rendelkezésre is álljanak - nem lehet kikerülni. Ez különösen problematikus kérdés, hiszen az önkormányzati fenntartású tájházak, kiállítóhelyek finanszírozási módja mindig az adott hely kondícióitól és hozzáállásától függ, így egyre hangsúlyozottabb szerepet kap - országosan is - a civil szféra ebben a tevékenységben (is). Mindehhez természetesen az adott szakfelügyelet, a szakmai segítséget nyújtó plénumok szerepvállalása is elengedhetetlen, noha be kell látnunk, hogy jelenleg a finanszírozás kérdésébe igen nehezen vonhatók be. Mielőtt egyenként kitérnénk kiállítóhelyeink ismertetésére, szólnunk kell a szakmuzeológiai szempontokról is, azaz csoportosítsuk gyűjteményeinket, és bocsássuk előre, hogy mit is tekinthetünk tájháznak. A Táj házszövetség alapító okiratában olvashatjuk azt a gyakorlatilag első konkrét definíciót, amelyben tömör meghatározást kapunk a tájház-fogalomról, és melyet azóta is sokan idéznek, akik tájházakról kívánnak szólni: „Tájháznak nevezzük azokat a múzeumokat, amelyek a népi építészet szempontjából jelentős, esetleg műemléknek minősített épületekben berendezett hagyományos lakásvagy műhelybelsőket mutatnak be." Ez a megfogalmazás két alapvető követelményt ad meg: jellemző épület, hiteles, hagyományosnak tekinthető berendezéssel. 1 1 Ha ehhez hozzávesszük - a múzeumokra ugyancsak egyre inkább ráháruló feladatkört - a közművelődési, sőt a turisztikához kötődő tevékenységet, láthatjuk, mennyi lehetőség és elvárás fogalmazódik meg egyben. E meghatározásból kivehető, hogy az elsődlegesen kiemelendő paraszti lakóház-múzeumokon túl valamennyi a falusi, mezővárosi életmódot bemutató kiállítás idesorolható. Biharban paraszti lakóházból kialakított tájház, falumúzeum található a legnagyobb számban (8), jelesül Bakonszeg, Csökmő, Derecske, Hosszúpályi, Kismarja, Nagyrábé, Pocsaj és Szentpéterszeg tájházai. Ezek esetében egyértelmű a definíció érvényesítése, hiszen többé-kevésbé komplex életmódkiállításokról van szó. A műhelyek közül elsősorban a három kovácsműhelyről, Álmosdról, Biharnagybajomról és Hencidáról kell említést tennünk, de jelen ismertetések sorából kimaradt az abszolút bizonytalan sorsú létavértesi vízivágóhíd, amely szintén egy egykori foglalkozás jeles emléke, típusát tekintve országosan is kiemelt szerepű népi ipari emlék kellene, hogy legyen. E műhelyek, népi ipari emlékek ugyancsak az egykori életmódot reprezentálják, de sokkal inkább engednek következtetni egy település fejlettségi viszonyaira, mintsem egy családéra - hacsak nem tartozik a kiállítási egységhez magának a mesternek a lakóháza is, amely így nem egy átlagos parasztcsalád, hanem egy adott településen belül dolgozó iparos mesterember életkörülményit prezentálja. Hozzáteszem, ez utóbbi helyzet sehol sem áll fenn, de találhatunk ezekre is példát a távolabbi környéken (Füzesgyarmat, Hajdúnánás stb.) 13 CSERI-BERÉNYI 2001. 24. 183
