Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 10-11. (Berettyóújfalu, 2006)
MUZEOLÓGIA - MUSEOLOGIE - Kolozsvári István: Népi építészeti emlékeink esélyei és lehetőségei - Tájházak Biharban
és Kismarja) nagygazda-porta, a többi szegényparaszti, illetve zsellérház. Söt, ha a kiválasztás mikéntjét is nézzük, akkor ezek közül is csak az egyik (Derecske) kiválasztása a tudatos, a „legjellemzőbbet reprezentáló" megalapozottságú döntés eredménye. Az általános zsellérház-kultusz virágzása mellett a nagygazda-házak sajnos napjainkig nagyütemben pusztulnak, a különbség a rendszerváltás előtti évekhez képest pedig annyi, hogy napjainkban felzárkóztak melléjük a szegényparaszti lakóházak is, és falvaink általános átépülésével, a hagyományosnak mondható településkép még intenzívebb, agresszívebb átalakításával-átalakulásával kell szembesülnünk, mint kellett mondjuk a „kockaház-korszakot" jelentő 70-es, 80-as években. A homogenitásra, uniformizálásra való törekvések, majd a mind újabb és újabb divatok már-már habzsoló hajszolása, az epekedés azok követésére és utolérésére azzal a következménnyel járt, hogy újonnan felépített vagy a régiből átformált környezetünk már nem fejezi ki hitelesen kötődésünket, társadalmunkat. így az épületek kiválasztásánál egyre jobban szűkülnek a lehetőségeink, és egyre nagyobb mértékben kell felkészülnünk bizonyos építészeti elemek, megoldások rekonstrukciójának a szükségére. A szervezeti kérdések tekintetében a tájházak, valamint a helyben megőrzött népi műemlék-kiállítóhelyek szakmai felügyeleti kérdése hosszú évtizedekig nem volt tisztázott, míg létrejött egy, a szabadtéri néprajzi múzeumokkal közös, különálló minisztériumi felügyelet. További előrelépést jelenthet, hogy 2002 novemberében létrejött a Magyarországi Tájházak Szövetsége, mely tájházaink, helyi szabadtéri néprajzi kiállítóhelyeink érdekvédelmi képviseletét hivatott ellátni. Ehhez persze alapvető, hogy valamennyi ilyen jellegű kiállítóhely vonatkozásában meg lehessen szerezni róluk az alapvető ismereteket, adatokat, magyarán szükség van ezek teljes feltérképezésére, ami a mai napig várat magára, noha már elkezdődtek a tájegységenkénti, monografikus igényű feldolgozások/' Talán ez az első igazán komoly törekvés számbavételükre és hosszú távú rendezésükre. A Táj házszövetségnek - a szabadtéri múzeumi felügyelettel, illetve a műemlékvédelmi szakemberekkel és szervekkel egyetemben - ugyanis nem titkolt szándéka és törekvése, hogy az Európa-, sőt világszerte egyedülálló magyarországi tájházhálózat bekerülhessen a Világörökség kincsei közé. A várományosok listája hosszú, így ahhoz, hogy valódi hálózatról, láncolatról lehessen beszélni, ahhoz valódi együttműködésre, ehhez pedig ténylegesen egymás alaposabb megismerésére lenne szükség. Ez azonban nemcsak országosan, hanem bizonyos esetekben egy-egy vidéken, kistérségen belül sincs meg. A szakmai és eszmei megalapozottság mellett pedig ez gyakorlati jelentőséggel is bír, elég azt kiemelnünk, hogy valódi érdekképviselet sem alakítható ki anélkül, hogy az ezt felvállalók ne ismernék alaposan a képviseltek valamennyi paraméterét. Ezt a világörökség-kérdés kapcsán különösen kiemelten kell kezelnünk, főleg ha alaposabban tájékozódunk a már bejegyzett kincseink - például a hasonló épületek alkotta fertő-hansági települések, vagy éppen Hollókő épületegyütteseinek - jelenlegi fenntartási, finanszírozási gondjairól, támogatásáról (vagy ha a jelenlegi központi, kormányzati szintű felelősségvállalást tekintjük: mostohagyermekként való kezeléséről, melyből kifolyólag több esetben már a cím visszaadása is megfogalmazódott!). A tájhá3 Mindenképpen meg kell említenünk a legfrissebbet, és eleddig az egyik legalaposabbat: Dr. BARTHA Júlia-BENEDEK Csaba: Tájházak a Nagykunság vidékén. Szolnok, 2005. 87 p. 177
