Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 10-11. (Berettyóújfalu, 2006)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Siteri Róbert: A szalacsi asszony

tartotta számon a környezete a szalacsi asszonyt. Ráadásul a történteket elmondó adatközlő is több mint húsz évvel a halála után született, s ez elég jelentős ellentmondás. Legalábbis, ha ugyanazon személyre gondolunk. Az egyik fontos tény, amire ez a történet kimondatlanul rávilágít, éppen az, ami nem ismeretlen a kutatás előtt, azonban alapos feldolgozása - ismereteim szerint - még várat magára. Nevezetesen, hogy a különleges - a tudomány meghatározása szerint „természetfeletti"- képességek gyakran nemzedékről nemzedékre öröklődnek egyes családokban. Az elmúlt évtizedek gyűjtései számos példával szolgálnak: Vaj kai Aurél írt tanulmányt az országos hírű ősi-i orvosemberről, Megyesi Józsefről, akinek fia, ifjabb Megyesi József is örökölte tudományát.

4 Barna Gábor a Hortobágy hitvilágát bemutató könyvében ír a „madarasi emberről", Békés Sándorról, akinek az apja is híres gyógyító volt. Szintén ő említi a tiszaroffi Orvos Tóth Pétert, akinek a fia, Orvos Tóth János is kiterjedt gyógyító gyakorlatot folytatott."^ Oláh Andor a népi gyógyítás jellemrajzáról írt kitűnő könyvében emlékezik meg Posta Imrénérői, aki azzal büszkélkedett, hogy családjában ő a hatodik íz (!), aki gyógyítással foglalkozik. Szintén ő említi az orosházi kenőasszonyt, Bozó Istvánnét is, akinek a nagyanyja is messze földön híres gyógyító asszony volt.

6 S még lehetne hosszan sorolni a példákat. Tehát a két „szalacsi asszony" közt is ilyen jellegű kapcsolatot feltételezhetünk. Hiszen az időbeli közelség, a hasonló - nem hétköznapi tudáson alapuló tevékenység és a település nagysága nagyon valószínűtlenné teszi, hogy semmi közük ne lett volna egymáshoz vérségileg. Leginkább az anya-lánya kapcsolatra gondolhatunk, de ezt pontosan a későbbi kutatásnak kell tisztáznia. Fontos felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy ilyenkor a családon belül egy bizonyos hajlam öröklődik, amelynek alapján a különleges képesség kifejlődhet. Ezt a későbbiekben követi egy tényleges tudásanyag-átadás, vagyis tanítás is. Éles ellentétben áll ez, nemcsak gyakorlatában, de szemléletében is azokkal - a népi hitvilágban szintén általánosan ismert - az esetekkel, amikor a tudás átadásának módja a kézfogás. Ilyenkor a haldokló „tudományos" rettenetesen szenved a halálos ágyán, s addig nem tud meghalni, nyugodni, míg valakinek meg nem fogja a kezét, s így a tudását neki át nem adja. („Természetesen" a környezetében mindenki tisztában van azzal, hogy a kézfogással mit venne magára, ezért is nincs jelentkező. Végül a helyzetet általában egy sokat tapasztalt személy oldja meg azzal, hogy seprűt ad a haldokló kezébe. így az most már nyugodtan „kiszenvedhet", a seprűt viszont nyomban kemencébe vetik, porrá égetik. Nem érdektelen itt utalni rá, hogy a népi hitvilágban a seprű gyakran gonoszt távol tartó szerepkörben feltűnő tárgy, pl. ajtó elé téve stb.) Mindenesetre adatközlőm kihangsúlyozta, meg is ismételte, hogy a különleges adottságok a tudósasszonnyal vele születtek: „Ez a tudás vele született. " Sőt irányt mutatott a tudás eredetét illetően is: „Mer' ű eztet úgy kapta Isteniül. " Ez azért hangsúlyozandó, mert a néprajzi gyűjtések alapján általánosságban elmondható, hogy az a közösség, amelyben a különleges képességekkel rendelkező személy él és működik, minden eset4 VAJKAI 1938. 346. 5 BARNA i. m. 43. 6 OLÁH 1986. 210-211. 108