Módy György – Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 8-9. (Berettyóújfalu, 2001)

IRODALOMTÖRTÉNET - NYELVÉSZET - LITERATURGESCHICHTE - Tódor Györgyné: Nagy Imre költészete

A növényvilágról írt szomorú hangulatú verseiben szinkronban van a hervadó természet az ember sokszor búbánatos lelkivilágával. (Napszámos lány virágoskertje, A nyár utolsó orgiáján, Vén eperfám haldoklása, Tölgyfa a kórház udvarán). A Hajnali virágok méze című vers meg arra oktat, hogy tudjunk a természettel kapcsolatot tartani a természet nyelvén, mert a virág a szót nem érti, csak a vigyázó, óvó csendet. Arra int, hogy őrizzük a mesét, mert a természet teljes tisztaságában még ott él. A természettel való kapcsolat megőrzésében Nagy Imre a hagyományőrzés tisztességét látja. „Aki mézre lesz nagyon éhes, Es a szomját fényes víz oltja, Aki a puszták nagy fájdalmát Szívében és dalában hordja... Gyűjtsed darázs, gyűjtsed a mézet! Keserű az én szám is nagyon, s édes szó kell, ha majd por helyett Csillag lángol kinyílt ajkamon". A tökéletes szépséget a költő a természet képeiben és jelenségében találja meg (Esőzsák, Verőfényes virágillatban). A természetben az évszakok harca az ember harca is. A parasztember tavaszváró, mert ezzel az évszakkal kezdődik újra az élet. Nagy Imre esetében a tavaszvárás párosult a szabadságvárással. Annyira szegények voltak, hogy a tél rabként tartotta bent, mivel nem volt meleg holmija, amit felvegyen a tél vasfoga ellen (A tél örököse, Csillogó börtön). Ezekben a versekben a várakozás feszültségét az ellentéttel fejezi ki. Természeti jelenségekről szóló költeményei túlsúlyban allegorikus értelműek: (A viharban) a zápor a forradalom jelképe, (Éj a pusztán) prófétai szerepben tünteti fel önmagát, aki arra hivatott, hogy közvetítsen a természet élőlényei és az emberek között, (Esőcsepp) a termékenységet jelképezi a költő könnyével egyesülve (Benépesült az őszi ég...) a kivándorlók vagy szűkebb pátriájukat elhagyni tudók bús-boldog érzelmeit jeleníti meg, (Sas a viharban) a nagy egyéniség irányító szerepét hangsúlyozza a társadalomban. A természetijelenségeket idéző versek között van egy csoport, ami a régi babonás hitvilágot őrzi. (A régi ház helyén, Halottlátók, Kék rongyok füstjében) Összegezve a „természet líráról" mondottakat: igazi ihletője a természet volt, mert ő is része volt annak, mert benne látta az élet folytonosságát: az életet, a halált, az újjászületést, s mert ereiben ez támasztotta a ritmus egyenletes lüktetését, amiből lett a dal. Nagy Imre akkor tudott idillt teremteni, amikor elrejtőzött a természetben, és vele egyesült, vagy amikor szívét a szerelem nyitogatta. A szerelmi idill tökéletes harmóniában van a természettel. A szerelmes költemények szépsége természetes egyszerűségükben lakozik. A szerelem erotikája a természet élővilágának mozgásában keresendő. 161