Módy György – Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 8-9. (Berettyóújfalu, 2001)

IRODALOMTÖRTÉNET - NYELVÉSZET - LITERATURGESCHICHTE - Zilahy Lajos: A sárrétudvari nyelvjárás néhány sajátossága

ják a nyúlást. A mindig valamennyi adatközlőnél többször is előfordul, a szikesre két adatközlőnél van példa, a finom csak egyiküknél fordul elő. A szomszédos nyelvjárások hasonló adatainak ismeretében nem lehet kétségünk azt illetően, hogy a független nyúlásra is, a hangsúly hatására történt nyúlásra is más adatok is vannak Sárrétudvariban. VÉGH József rövid sárrétudvari szövegei is ezt erősítik meg. Az u nyúlásának adatait vizsgálva azt látjuk, hogy a beszédfelvételekben nem sokkal több az adat, mint az i nyúlására, mégis színesebb a kép (vö. Hajnal úccán, túlsó úccának: elmúlasztják: mellékutak, a szerepi Rácz Gyula beszédéből: nyúíat). Amíg az i fonéma nyúlásánál kétféle okra találunk adatokat, az u-k nyúlásánál újabb összetevők példáival találkozunk, ami azt jelzi, hogy ha a nyúlást előidéző okok, indítékok száma nő, akkor - a szomszédos nyelvjárások adatai is erre utalnak - feltételezhetjük az adatok magasabb számát is. A rövid magánhangzók (i, u, ü) nyúlására itt most csak ennyi adat került elő (vö. még VEGH-nél, i. m. 138-9: birkát, felültek, megbecsülik), de az l, r, j nyújtó hatását az a, e fonémák esetében a szövegmutatvány mindenkinél többféle adattal bizonyítja. Hasonlóan az alaktani értékű nyúlásra nézve is, amelyre Szerepről is van adat (kihágy, nyálat). Bár kevés az adat, a nyúlást előidéző helyzetek azonban mutatják, hogy Sárrétudvariban miért nagyobb a köznyelvinél az ú fonéma gyakorisága. Nem nagyszámú adattal ugyan, de terheli a nyelvjárási ú-t, w-t a zártabbá válás adattára is (vö. lú, Zni'stb.). A nyelvjárás középső nyelvállású hosszú magánhangzóiról eddig azt állapítottuk meg, hogy zártabbá válásuk miatt kisebb a megterhelésük, mint a köznyelvi hasonló magánhangzóké. Példái valamennyi adatközlő nyelvhasználatában megtalálhatók. A középső nyelvállású hosszú magánhangzókról alkotott kép azonban úgy teljes, ha azt is hozzátesszük, hogy az ó, ő gyakoriságát polifonemikus adatok növelik. A polifonemikus helyzetek többségében a nyelvjárásban monoftongusos realizációval találkozunk: az azonszótagú / kiesése nyomán korábban óu-1, őü-i (vö. Végh, i. m. 138-9: vóut, megvóut, dinnyefőüd, főüd, Eróudalo, kikőütösztette, kőütözött, vóuna), ma azonban inkább ó-t, ő-t hallunk. A nyelvjárási beszédben -ol, -öl, -ül hangkapcsolat nincs, hosszú magánhangzó, kettőshangzó, hosszú magánhangzó + / realizációkkal találkozunk (vö. főüd, fődre, főggye, Hangásfőd, kulfőd, rítfődnek, zsellérfőüdnek, kűdözött, kűttem). Korábban ezekben a helyzetekben hallatszott legtisztábban a diftongus, ma azonban Sárrétudvariban a hosszú magánhangzó az általánosabb. A realizációk között akad a köznyelvivel egyező is (vö. dolgozzik). Úgy látszik, hogy a kettőshangzók sorsa a nyelvjárásban is a monoftongizálódás. Korábbi adatok arra mutatnak, hogy a középső nyelvállású hosszú magánhangzók helyén általánosabb volt a kettőshangzós megoldás szóvégen is (vö. VÉGHnél: lévőü, rikatóu, Kállóu, hajóu, lekszilsőü), szó belsejében is (vö. uo.: elöljáróság, éjóuszágokat, gyikirágóuk, hajóút, hajóuba, Mezőüsason, i. m. 138-40). Az é fonémának is volt diftongusos realizációja (éi). Az ó-, ó-nek a korábbi óu, őü helyett most a nyelvjárási beszédben is ó, ő felel meg általában, az óu, őü visszahúzódott az azonszótagú l kiesésének már hivatkozott példáiba és néhány sajátos adatba (vö. Ou!, óután, óutót). A kettős176