Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében
A gazdák mindig figyelemmel kísérték a csorda mozgását. Időnként meg is nézték jószágaikat, különösen, ha azok valamelyikének baja volt. Takács Ferencék is 1731-ben a mezőn nyomtattak, amikor a közeli Törsökös-re lejött az ökörcsorda, elment „ökrinek megh nízísire, mivel betegh volt, ha épül-é"? A betegséget a pásztor mindig jelentette a gazdának. Ha maga nem hagyhatta el a csordát, akkor üzent valamely arra járó embertől. Ennek ellenére előfordult, hogy valaki félévig se nézte meg a csordán levő" jószágát, s ősszel már meg se ismerte azt. Varga András is, amikor értesült róla, hogy az ökörcsorda elfutott, és a csordásnak sikerült összeterelni a falkát, kiment, kereste a tinóját, de nem találta. Molnár János ökörcsordás állította, hogy megvan a tinó, csak Varga András nem ismeri meg. (Ebben az esetben Varga Andrásnak volt igaza, mert a tinó valóban elveszett, s azt a pásztornak meg kellett fizetni.) Lehetett a pásztornak is mentsége, amikor nem kellett az esett kárt megtérítenie. Czellér Pálnak pl. 1732 nyarán a csordán megdöglött egy tinaja. De Molnár János ökörcsordás igazolta, hogy a tinó már akkor is „hibás volt", amikor keze alá adták. A pásztor már akkor mondta a gazdának, hogy ne hajtsa ki, mert ő így nem felelhet érte. Valóban, már az első napokban kiderült, hogy a tinó kába. Elmaradt a csordától, belement a rétbe, kódorgott össze-vissza. A pásztor üzent is a gazdának, hogy vigye haza, de az csak nem ment érte. Amikor a tinó „meg holt", a pásztor megnyúzta, bűrit, faggyúját haza adta, ezért kártétellel nem tartozik." (178, 180, 182) 1733 késő őszén az ökörcsordáról eltűnt Kiss Jánosnak egy ökre. A nyomozáskor kiderült, hogy a tinó „nem döggel halt meg, nem farkasok marták meg, nem is a pásztor gondviseletlensighe miá lett elveszése, meghalása, hanem szerencsétlenségből esett bele a vizes kútba." (224) Ezért a pásztornak nem kell kártérítést fizetnie. Mellékesen azt is megtudjuk, hogy már ebben az időben nem talált a jószág a nyomáson mindenütt elegendő szabad ivóvizet, hanem vizes kutat is kellett ásni. Valószínű, hogy még valamiféle ,,sírkút"-ról lehet szó, melyet nem vettek körül védő korláttal, így eshetett bele az ökör. Ménes. A kint háló ménesről nagyon kevés szó esik. A 28. számú jegyzőkönyvben említik, hogy Molnár István, a Kiss András szolgája este, amikor megfejte a tehenet, azután ment a lóért, melyet reggel a Faggyason kivitt a legelőre, de nem találta. Kereste a ménesnél is, de ott se volt. A ménest éjjel Horváth Ferenc csikós őrizte. Volt tehát kint háló ménes, de Kiss András nem adta oda a lovát, hanem maga, illetve szolgája legeltette. Tehát hasonló volt a rend, mint az ökörcsorda esetében. Az is kiderül, hogy a ménes valahol nem messze a falutól, a Faggyas közelében éjszakázott. A legelőnek ezen a részén ma is látható egy tekintélyes földsánc, mely az idős emberek emlékezete szerint egykor a ménes éjszakai karámja volt. A ménes azonban már a XIX. század végén se itt éjszakázott, hanem még közelebb a faluhoz, egy zugban. A földsánc tehát minden bizonnyal a ménes XVIII. századi szálláshelyét jelöli. Ilyen körülmények között a csikósoknak már minden bizonnyal volt valamiféle kunyhója, amelyben felszerelésüket tarthatták. e) Juhnyáj. Valójában egyetlen per szól „nyáj-juh"-ról is, igaz, hogy ez 14 tanút szólaltat meg, s olyan részletességgel tárgyalja a felmerülő ügyet, hogy abból gazdag információt nyerhetünk a juhtartásról. (80) A tanúvallomásokból röviden a következő tényállás állapítható meg; Barcsa 180
