Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

> Gergely „juhászgazda" és Varonyai János juhász 1731 telén „a nyáj juhokat" minden kár nélkül behajtották az „Első telek" nevű szigetbe. Ekkor Barcsa Gergely hazament kenyérért, s a nyájat társára hagyta. A második bírótól olyan utasítást kaptak, hogy 3—4 napig semmiképpen ne hajtsák ki a juhokat a Szigetből. Közben azonban három legény, I. Sajó János, Tóth György és Bányai István valamilyen okból juhaikat ki akarták szakítani a nyájból, vagy talán az egész nyájat ki akarták hajtani a Szigetből? Lehetséges, hogy a közeledő „zöldár"-tól féltették a juhokat? A pásztor tiltakozott, hivatkozva a második bíró utasítására, de a legények megfenyegették, hogy megverik, „a fejit szillyel verik", ha nem engedi kihajtani a juhokat. Ki is verték a nyájat minden baj nélkül, de egy örű juh és a szamár bent maradt. A pásztor érte ment, ölébe vette a juhot, s hajtotta a szamarat maga előtt, át a jégen. Itt azonban megcsúszott, elesett, s beszakadt alatta a jég. A pásztorral együtt az örü is, meg a szamár is beleesett a jeges vízbe. Mindenki megzavarodott, össze-vissza kergették a juhokat, és azok sorra az örü után beleugráltak a jég alól feltörő árba. A jég végighasadt, s a juhok nagy része belepusztult a vízbe. Ezáltal a juhos gazdák nagy kárt szenvedtek. Az ítélet úgy szólt, hogy a kárt a legények és a pásztor közösen viseljék, hiszen miután előbb a legények kár nélkül hajtották ki a juhokat, azok valójában a pásztor ügyetlensége folytán futottak vissza a jeges vízbe. Megtudjuk tehát, hogy volt egy közös nyáj, melyet két juhász őrzött. Régi pásztori gyakorlat szerint a két pásztorra legalább 300—400 darab juhot lehet számítani. A juhok, legalábbis a meddők és az ürük télen is kint voltak a legelőn, sőt talán éppen a jégen tudták legjobban megközelíteni a lápos szigeteket. Nagyon figyelni kellett azonban a jégzajlás megindulására, mert a tavaszi zöldár minden bizonnyal a kisebb szigeteket is elöntötte. Amikor ilyen veszélyhelyzetet éreztek a gazdák, olyankor nem voltak tekintettel sem a pásztorra, sem a bírói utasításra, hanem a maguk belátása szerint intézkedtek, hogy jószágaikat /megmentsék. A gazdáknak ezt a jogát a törvény is elismerte, hiszen nemcsak a három legényt, hanem a pásztort is felelőssé tették a juhok elpusztulásáért. Egyéni (kezes) tartás A jegyzőkönyvekből úgy tűnik, a közös falkáknál fontosabb és változatosabb volt az egyéni tartás. Láttuk, hogy még a szervezett közös falkák se jelentettek teljesen zárt egységeket; azokból bárki bármikor kiszakíthatta a maga állatait, és külön legeltette. Kismarjában a privilégium értelmében a közös legelőn való legeltetési jog minden polgárt személy szerint megilletett, tehát még ebben az időben nem volt kötelező a közös falkában való legeltetés. A jószágokat a belső telken, az udvaron tartották. A lakóházak mellett, ezeknek mintegy folytatásaként a telek hosszában ólak, istállók következtek. „Bizonyicsa megh Faragho Paál úr, hogy a Nagy Háznál levő Nagy Istállójába mennyi marháj ok tartották, hogy azok alól egíszen ki tisztították a ganajt, mind pedig az istálló előtt." (104) Istállóban tartották mindenekelőtt a fejős teheneket, az igás ökröket és a hízó állatokat. Az istálló előtt sokan aklot is építettek, ahol alkalomadtán az állatok szabadon mozoghattak. (133) 81