Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében
privilégium értelmében teljes bírói hatalommal rendelkezett. A privilégiumlevél különböző megújításai nem szüntették meg a bíró korábbi jogkörét, így elvileg ekkor is jogosult még halálbüntetés kiszabására, de 1731 —1733 között halálbüntetés végrehajtásával nem találkozunk. A törvényszék különben igen nagy aktivitással dolgozott. A tárgyalt nem egészen három év alatt 225 többé-kevésbé önálló esetet tudunk a protocollumból rekonstruálni. Egy-egy irat néha csupán néhány mondatos határozatot (Deliberatum) jelent, legtöbbször azonban több részből álló feljegyzés sorozatról van szó. A 225 önálló tartalmú irat mellett 344, az ügyekhez tartozó feljegyzés is kiegészíti a sorozatot. A peres eljárás rendszerint azzal kezdődött, hogy valaki , 4feliratta" az esetet. Ez a személy rendszerint a felperes (actor), (vagyis a feljelentő), büntető eljárás esetén a főbíró. A feljelentést valószínűleg szóban tették meg, melyet mint tényt a nótárius a protocollumban rögzített. A felíratásért (feljelentésért), ha azt magánszemély tette 36 dénárt kellett fizetni. Az ilyet „pénzes per"-nek nevezték. A felíratott személyeket felszólították, hogy — lehetőleg a tanácstagok közül — nevezzenek meg egy személyt az ő „szószólójuknak" (procurator), vagy — főként kiskorúak és nők — „meghatalmazottjuknak" (plenipotentiarius), akik az eljárás során az ő érdekeiket képviselik. E „kijelölt" (constituait) személyek nevét beírták a protocollumba a következő formulával: ,,N. N. úr constituálya XY uramat procuratornak (vagy plenipotentiariusnak) Z. N. uram ellen." 1731—1733 között 120 esetben Kiss Andrást jelölték procuratornak, azután Kovács Györgyöt 41 esetben. Ebből úgy tűnik, ez a két tanácsbeli már szinte ügyvédnek számított a városban, holott ilyen jellegű képesítésük nem volt. Meghatalmazottként rendszerint az asszonyok férjeiket, kiskorúaknak apját, rokonát jelölték. A fő aktus az „inquisitio" volt. Ennek során mind a felperest (szabálysértés esetén a főbírót), mind az alperest (illetve gyanúsítottat) felszólították, hogy állítsanak szavahihető tanúkat a maguk igazolására. (Formulája: „Bizonyicsa megh Bíró úr (vagy XY) feleleti szerint, hogy . . ."). Ha ez megtörtént, akkor összeült a „törvényszék". Beidézték (szükség esetén az ármásokkal elővezettették) az érdekelteket. A tárgyaláson a nótárius felolvasta a tényállásra vonatkozó kérdést: „Tudja-é, látta-é, hallotta-é világossan a Tanú, hogy . . ." Tanú bárki lehetett, aki az ügyben hitelesnek tűnő adatokat szolgáltathatott, nemre, életkorra való tekintet nélkül. Vallomás előtt felírták a tanú nevét, körülbelüli („circiter") életkorát, szükség esetén meg is eskették. („Bizonyicsa megh Balogh János a B. N. Tanács előtt kimondott szavait, hogy a tanúk hamissan esküdtek ő kigyelmire") (96) Mindezeket „Utrum de Eo"-címen jegyzőkönyvbe foglalták. Annyi tanút hallgattak ki, míg az igazság teljesen nyilvánvalóvá nem lett. Ha a tárgyalás során kétely merült fel, újabb bizonyító eljárást rendeltek el. Ebben az esetben újabb tanúkat rendeltek be. Sokszor külön tárgyaláson, vagyis „Utrum"-ban hallgatták meg a felperes és külön az alperes tanúit. Érdekes, hogy maguknak a tárgyalásban érintett személyeknek (felperes, alperes, gyanúsított) a vallomását is a tanúk között hallgatták meg. A tárgyalás záró mozzanata a határozat (deliberatum) volt. Az ügyben a törvényszék szavazattal döntött. Ha a szavazás egyhangú volt, akkor csak a határozat szövegét közölték. Ha ellenben a tanácsbeliek véleménye 163
