Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

Tudunk olyanról, hogy valaki „hasznáért" elvállalta más ökrének a tartását egy bizonyos ideig, vagyis a tartás fejében elvégezte vele saját munkáját. Varonyai István elvált feleségétől, de vállalta, hogy a feleség jussát képező ökröket eltartja. Az asszony azonban újból férjhez ment, s visszakérte volt férjétől az ökröket. Varonyai István azt állította, hogy eddig több szénát etetett meg az ökrökkel, mint amennyi hasznát látta, tehát az asszony fizesse meg a többletszéna árát. (204) Egyesek talán betanításra, igába törésre vettek kölcsön tinókat másoktól. Tóth György és Szekeres Ferenc 1733-ban a debreceni Zilahi Szabó Pétertől azzal a feltétellel vettek át négy ,,vad tulkot" (ebben az esetben minden bizonynyal a pusztáról kifogott „szilaj" ökrökről van szó), hogy egy esztendeig ne fizessenek érte semmit, sőt ha ezalatt „vadságuk miatt lábuk, szarvuk kitörne, semmit érette nem veszen." Csupán azt kérte, hogy saját földjébe Szekeres Ferenc vessen el „5 víka búzát." (214) A per abból származott, hogy Zilahi Szabó Péter nem várta meg az esztendőt, hanem hamarabb haza hajtotta a tulkokat, mielőtt a kismarjai gazdák igazi hasznukat látták volna. Az egyénileg tartás azonban nem jelentett jászlon tartást. A kezes jószágok is lényegében a legelőn éltek. Elsősorban a megszokott nyomáson legeltettek, s kerülni kellett a tilalmasokat, mert onnan a csőszök rögtön behajtották a jószágot a város kertjébe, s onnan csak váltságdíj ellenében adták ki. Azonban nemcsak a nyomáson lehetett legeltetni, hanem a különböző szabadulásokon, sőt a szántóföldek között megbújó bármilyen kis füves részeken, ahova a csordák nem mehettek be. A kezes tartás magyarázza, hogy a külső telek tartozékok között számottevő jelentősége volt a kaszálóknak. A kaszálók tulajdonjogát éppen úgy számon tartották, mint a szántóföldeket, s a vérségi jogon bírt kaszálókat évtizedek múlva is visszaperelték. Kaszálók a határ minden részében előfordultak, a szántóföldeken is, de nagyobb összefüggő területeket az északi vízjárta részeken képeztek, melyeket, mint láttuk egészében is „Kaszáló"-nak neveztek. Itt található az Ordító, Rét, Szarvassziget, Szűcsök rétje, Takács sziget, Vágórét stb., melyek ebben az időben összefüggő kaszálók voltak. De bizonyos időszakokban szabad volt legeltetni az erdei tisztásokon, irtásokon is. A kaszálókat éppen úgy adták, vették, mint a háztelkeket. Szokták volt zálogba is venni. Pl. a Szűcsök rétjét egy időben 6 forintért zálogban bírta Kocsis Mihály. (4/b) De ha idegen kézre került a kaszáló, akkor is számon tartották, hogy az melyik telek tartozéka volt. Egeresi László is a szántóföldek közt járván, ott egy kis „gyepre találván mondta, ez a Vágó ház telekje után való lenne." (171) A kaszálók határát élő fák, bokrok jelezték. Időnként kis földkupacokkal, „csóvákkal" is körül pontozták. E határjelek könnyen elpusztultak. Ilyenkor a szomszédok között nemegyszer pereskedésre került sor. (5) A szénát rendre kaszálták, majd ha megszáradt, boglyákba gyűjtötték össze. Gyűjtés után a kaszálók felszabadultak, azokon bárki szabadon legeltethetett. A boglyákat azonban legtöbben csak nyár végén, aratás után hordták haza, így a legelő jószágok sok kárt tettek bennük. De egyes garázda fiatalok is nemegyszer feldúlták a kint lévő boglyákat, s ebből számtalan per keletkezett. Pl. 1731 nyarán a Holt Berettyón túl a Póska széliben a Pető István szénáját Dudás István szolgalegény meggyújtotta. (76) 182