Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

de olyan tanú is van, aki négy lóról tud. A juhok száma több tanú szerint 17—20, de van olyan, aki ezek mellett még 7 tavalyi és 20 idei bárányról is tud. Ezzel szemben azt minden tanú pontosan tudta, hogy Kiss Gergelynek 4 ökre, 2 tehene és 3, vagy 4 tinója volt, tehát összesen 10 darab szarvasmarhával rendelkezett halála előtt. Gyakorlatilag tehát minden köblös szántóföldre jutott egy felnőtt szarvasmarha. Holott valószínű, hogy egy halála előtt álló idős ember már nem tartott annyi jószágot, mint egy ereje teljében lévő fiatal gazdaember. A fajta jegyekre csak egy-két feljegyzés utal; „daru ökör", „vad tulok". Ezek is valószínűsítik^ hogy itt is, mint másutt az Alföldön, a „magyar szürke" fajtát tartották. A tartásmódot illetően egy több rétegű, de egymással szorosan összefüggő rendszer körvonalai rajzolódnak ki. Az ismert két alapvető forma, vagyis a közös nyájak létrehozásával megszervezett legeltetés, és a kezes tartás itt megfigyelhető, de mindkét forma sajátos módon tükrözi a helyi adottságokat. A közös nyájakat a gazdák alakítják ki, de a pásztorokat a tanács fogadja, abba közvetlenül az érdekelt gazdák nem szólhatnak bele. A jószágok kihajtásának és beverésének az időpontját nem ismerjük, de úgy tűnik, hogy itt is Szent György nap táján engedik ki a csordákat, s azok kb. karácsonyig vannak kint a legelőn. A juhokat télen is kint tartják a mezőn. A pásztor a tanács előtt felel a rábízott jószágokért. 1731—1733 között a következő csordákról, nyájakról olvashatunk: a) tehéncsordák. 1731-ben két tehéncsordást fogadtak a tehenek őrzésére, Zalányi Istvánt és Galgóczi Mihályt. (Valószínűleg egyik sem volt tősgyökeres kismarjai lakos). 1732-ben csak egy tehéncsordás fogadásról tájékoztat a jegyzőkönyv, Mónus Istvánról. A pásztorfogadás újesztendő napján történt. (136) A tehéncsordások fizetése: / fejős tehéntől 6 dénár és egyszeri fejés medűtül: 9 dénár két tavalyitul: 9 dénár rúgott bornyutul : 3 dénár — ezenkívül fél bűr vagy 8 pár bocskor, két tehénre egy napi tartás, vagyis fél kenyér és vacsora. Portiót abban az évben nem ad. (94, 136) A tehéncsorda valószínűleg minden este hazajárt. Molnár István, Kiss András szolgája 1731 nyarán, amikor a csorda hazajött, azután ment a ménesre a lóért (28). Olajos Mihályné három tehenet fejt. (122) Tóth András reggeli kihajtáskor sánta tehenét úgy csapta a csordához, hogy a pásztornak nem szólt. Napközben a tehén a csordától elmaradt, s este se ment haza. Éjjel a tehenet „megölte a vad". Tóth András a pásztort beperelte, de a tanács szerint a pásztor nem felelős a tehénért, hanem „a gazda valya kárát, ha elbocsátotta." (184) Reggeli kihajtáskor tehát a tehenet úgy kell átadni a pásztornak, hogy az megláthassa, egészséges-e az állat. A tehenet rendszeresen fejték. Jobb gazdáknál a szolgalegény fejt (28), de a fejés általában a gazdasszony dolga volt, aki fejés után mindig „elszűrte" a tejet. (122) Ö adta ki a tej járandóságot a bornyúcsordásnak, a felesleget letette aludni, majd az aludttejnek leszedte a „felét", azaz a tejfölt, s a maradékot „kihevítette" túrónak. A tehenet a család féltő szeretettel gondozta. Ha gyenge volt a mező, este a fejéskor kevés takarmányt is adtak neki. Ha a tehén elpusztult, azt 178