Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

deket. A másik út Kelet felé ágazik, mely az egykori ős-Berettyó egyik legmélyebb kanyarulata mellett elhaladva (Foka lapos, Póska) vezet Pelbárthidán, Nyüveden, Paptamásin át Szalárd felé. A határnak ez a déli fele zömmel szántóföld volt, mely általában 5—6 méterrel magasabb, mint a tőle északra eső falu, s az azt követő rétségek. így ezeket a földeket sohasem fenyegette árvíz, itt biztonságosan lehetett termelni. Csak az volt a baj, hogy az itteni 500—600 hold csak igen szűkösen volt elég a szükséges élelem megtermeléséhez. Ezért igyekezett a falu zálogbirtokokat szerezni a falutól nyugatra az úgynevezett Nagy marjai fődön, az elpusztult Nagymarja falu helyén. Ez éppen ebben az időben épült be a Beöthy-féle uradalomba, akiktől a kismarjaiak mindig béreltek itt földeket. A határ nagyobb része a Berettyó folyó különböző erei által behálózott alacsony fekvésű, itt-ott mocsaras terület. Nagyobb tavaszi áradások alkalmával szinte az egész határrész víz alá került, csak egy-egy sziget, halom, hát emelkedett ki. Az ár elvonulása után a víz a kusza összevisszaságban kanyargó folyókba, erekbe húzódott vissza. Ezek egyike-másika nyáron teljesen kiszáradt, de többségükben állandóan „élő víz" folyt bennük, s volt olyan, amelyik vízimalmot is hajtott. Több helyen alakult lefolyásmentes tó, zsombékos nádas, (9) egy-két helyen feneketlen-nek tartott kút. A vízből az áradások után kiemelkedő szárazulatokon, szigeteken sok helyen dús erdők tenyésztek, másokon kisebb szántók, kaszálók, legelők voltak. A földek minősége itt szinte lépésenként változott. így pl. a szigetszerűen kiemelkedő Vasadon egyszerre emlegetnek erdőt (90), szántóföldet (93, 100), kaszálót (87, 95), de sokan járnak ide legeltetni is. Kismarja határának ez a része — amit összefoglalóan ,,Kaszáló"-nak neveznek — avatatlan számára hasznavehetetlen vadon, elátkozott labirintus, réti farkasok tanyája, ahova ha kóbor marha betéved, még a helyet jól ismerő pásztor se mindig mer érte menni. A kismarjai ember számára azonban ebben az időben valóságos kincsesbánya, mert megtanult benne élni, rajta gazdálkodni. Ez a sajátos életforma szépen tükröződik a jegyzőkönyvekből. Magát a gazdálkodási szisztémát az ország más vidékeiről is ismerjük. Andrásfalvi Bertalan a Duna menti Sárköz vidékén írta le először, s ő ártéri gazdálkodás-nak nevezi. E rendszer lényege, hogy az emberek megtanultak együttélni a vízi világgal, kihasználni annak lehetőségeit, adottságait. Az alkalmazkodás a természet feltételeihez nagy körültekintést, rugalmasságot követelt az emberektől. Ezért itt nem tehették azt, hogy beszűkítsék tevékenységüket egy-két gazdasági ágazatra, hanem igyekeztek minden lehetőséget megragadni, ami megélhetésüket, boldogulásukat szolgálta. Ezt a törekvést híven tükrözi az idézett jegyzőkönyv kötet. Állattartás A jegyzőkönyvek tanúsága szerint az állattartás döntő tényező volt a gazdálkodásban. Magáról az állatállományról nem kapunk ugyan statisztikai tájékoztatást, de annak körvonalai jól érzékelhetők. A 108. sz. jegyzőkönyv szerint Kiss Gergely lovat, szarvasmarhát és juhot hagyott örököseire. A lovak és a juhok számát illetően a tanúk elég bizonytalanok. Van, aki úgy tudja, hogy az örökhagyónak egy lova, egy csikója volt, 177