Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

Tulajdonviszonyok: a telek és tartozékai „A telek a feudális falu legfontosabb alkotó eleme" (Szabó István: A középkori magyar falu c. munka 1969. 9.), de a telek szerkezete, felépítése helyenként és korszakonként változó formákat mutat. Jegyzőkönyvünkben a „telek" szó mindenekelőtt azt a „város" belsejében elhelyezkedő földdarabot jelenti, amelyen az azt bíró polgár házát felépíthette, gazdaságát berendezhette. A szakirodalom ezt elsősorban „belső telek" néven ismeri. A jegyzőkönyvek szerint legalább két fő részre tagolható. Egyik az utcafronton elhelyezkedő „háztelek" a rajta levő lakóházzal, istállóval s más épületekkel, másik a „kert", melynek egy része a „szérűskert", vagyis az a terület, ahol a gabonát nyomtatták, majd a szalmát és a téli takarmányt tárolták, a másik része minden bizonnyal konyhakert. Telekhez kétféleképpen lehetett hozzájutni: „igaz öröksígh" útján, vagyis az ősöktől való „vérségi" leszármazás jogán, vagy pénzen lehetett megvásárolni. Mindkettő „igaz telek"-nek számított. De pénzen csak olyan telket lehetett megvásárolni, amelyre vér szerinti örökös nem tartott igényt. A vér szerinti öröklés jog nem szakadt meg akkor sem, ha a tulajdonos elköltözött a városból. S ez a jog későbbi leszármazottat is megillette. Ezek „jussukat" akkor is visszaperelhették, ha közben idegenek költöztek a telekre. Több per tárgya éppen annak a bizonyítása, hogy az örökséget követő személy valóban vér szerinti leszármazottja-e a telek ősi tulajdonosának. A 110., 110/a., 133. számú jegyzőkönyvekben pl. azt vizsgálják, hogy Csizmadia Jánosné valóban vér szerinti leszármazottja-e annak a Kiss-Lőrincz famíliának, akié a vitatott Közép utcai telek volt? Hasonlóan vitatott a 22. sz. jegyzőkönyvben Beteges István joga az egykori Fazekas István-féle telekhez. Bakó István leszármazottjai Nagy Ferenctől szintén a „vírsígh" jogán próbálják visszaperölni azt a telket, melyen most Nagy Ferenc lakik, bár az örökösök egy része már elkerült a városból. De bizonyítják, hogy az őseik „mind a török idejében, mind a keresztyénség birodalma alatt" adózott a telekért. Amikor a bíró Bécsben járt a város ügyeinek intézésében (kb. 1727-ben), az akkor felmerülő költségekhez is hozzájárultak, tehát az örökség az ő famíliájukat illeti, s azt csakis pénzért hajlandók Nagy Ferencnek átadni. (203/a—e) Gyakori tárgya a pereknek, hogy „az elmúlt zavaros idők miatt" nem mindig bizonyítható már egyértelműen, hogy ősi soron ki is volt a telek tulajdonosa? P,l. a 11. sz. jegyzőkönyvben Szilasi Gergely azt próbálja igazolni, hogy az a telek, amelyen ő lakik a most Debrecenben lakó FöldSzin család „igaz telekje" volt, aki után őt illeti az örökség. Nem ilyen egyértelmű az előbb idézett 110. sz. jegyzőkönyvben szereplő telek sorsa, mert annak tulajdonosa meg azt állítja, hogy a perben forgó Közép utcai telekre Kis Lőrincz Tamás csak később költözött. Az korábban azé a Patkai Istváné volt, aki a kuruc időkben „Császár Öfelséghe részére laboncz lévén", a kurucok elfogták, s megfenyegették, hogy „fejit veszik a piacon". Az akkori bíró, id. Sajó Mihály, — aki „attyafia" volt Patkai Istvánnak — 100 forintért kiváltotta a kurucok rabságából. Patkai aztán Tokajba költözött, ahonnan nem jött többé haza. Az üresen maradt telekre előbb egy Péter nevű cigány vajda költözött, majd ezután Kis Lőrincz Tamás, aki házat is akart építeni a telekre, de Patkai István letiltotta, mondván, hogy jog szerint nem az övé a télek. (A telek sorsa 1733-ig nem dől e) véglegesen. 133/a—e, 207) 171