Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)
TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szathmáry László: A bihardancsházai trepanált koponya
ez az egyik legpregnánsabb bizonyítéka annak, hogy ezek a rítusok bizonyos vonatkozásban szétválaszthatatlanok egymástól 1. Nyilvánvalóan lennie kell e szokásokhoz vagy rítusokhoz kapcsolódó közös hitvilági elemeknek is. Dienes (1978) a sebészi és a jelképes trepanációval kapcsolatosan már rávilágított erre 2. De hogyan lehetséges az, hogy megszűnt a sebészi trepanáció a X. század végén vagy a XI. század elején, ha valóban ilyen racionális érvek szólnak hasznossága mellett? Ügy tűnhet ugyanis, hogy a kereszténység felvétele — a hitvilági elemek (mint indítékok) háttérbe szortásán keresztül — gátolta e minden bizonnyal célszerűsége miatt is kedvelt gyógymód továbbélését. Folytatva a kérdés gondolatmenetét: valóban kevéssé domináltak hitvilági elemek a sebészi trepanációk indítékrendszerében? Nos e kérdésre a már említett három trepanációs gyakorlat összefüggése kapcsán tudok válaszolni. A kereszténység tanai ugyanis nem elsősorban a sebészi trepanációk ellen szóltak, hanem minden olyan foglalkozást, műveletet, szertartást tiltottak, melyek a pogány hitvilággal kapcsolatosak voltak. Mint azt az előzőekben láttuk, igen valószínű, hogy a háromféle beavatkozást ugyanazon személyek, trepanátorok végezték. így ha a pogány hitvilággal kapcsolatos volt a szerepük, akkor a kereszténység elismerése tevékenységüket általában korlátozhatta (ami az öreglyuklékelésekre, a jelképes és a sebészi trepanációkra egyaránt vonatkozhatott). A kor embere tehát a koponyán történő beavatkozások művelőjének tevékenységét — a pillanatnyi szükséglettől, hasznosságtól függetlenül — általában a pogánysághoz kötődőnek, azaz tiltottnak ítélhette. Ilyen körülmények között természetes az, hogy elsőként a pusztán kultikusnak nevezhető öreglyuklékelésekről, és a nagyobb előkészületet és felkészültséget igénylő teljes trepanációkról mondtak le az orvosi felkészültségű sámánok és ivadékaik. Később a sebészi trepanációknál kockázatmentesebb jelképes lékelések is a feledés homályába merültek. A fentiekben vázolt geográfiailag egyenlőtlen megoszlásnak az elsődleges oka nyilvánvalóan az, hogy a trepanátorok nem azonos arányban telepedtek meg az ország területén. Megítélésem szerint sokkal inkább funkciójuk, mintsem subetnikai (esetleg etnikai) hovatartozásuk befolyásolta megtelepedésüket. Ezáltal a bemutatott regionális megoszlás a leletek elterjedési területén belül etnikai csoportok elkülönítésére nem alkalmas. Ezek a trepanátorok — épp a sebészi trepanációk elsődlegsen sérülésekre korlátozódó indítékából, szükségszerűségéből és pozitív eredményeiből kiindulva — olyan rétegek körében telepedhettek meg, ahol tudásukra a legnagyobb szükség volt; azaz a X., illetve XI. századi magyar társadalom katonáskodásban elsősorban vezető szerepet játszó rétegeinek körében. Ez a kritérium nyilvánvalóan nem terjeszthető ki a társadalom egészére, hiszen akkor a vezető réteg csak bizonyos földrajzi régiókban települt volna meg, 1 Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy Magyarországon sebészi trepanációt a rézkorból, a bronzkorból és a vaskorból is ismerünk. Jelképes trepanációt (ezek közül) csak a bronzkorból tudunk említeni, öreglyuklékelés viszont mindhárom korszakban előfordul. Bár ezen a téren még igen sok kérdés tisztázatlan, de talán a koponyalékelések fajtáinak összefüggésére a későbbiekben — az adatok bővülésére számítva — már az őskor vonatkozásában is visszatérhetünk. 2 Az öreglyuklékelés valóban kultukus szokás (a sebészi trepanáció jórészt nem nevezhető kultikusnak,, a jelképes trepanáció viszont nagyrészt az) a szabadlélek testre-találását, de még inkább a tudás, a vezérlés képességének, a fizikai erőnek jelképes átvételét szolgálhatta. Erre az egyik legjobb példa a Cambriaiban megtörtént eset, melyet Dienes (1978) az életben végzett trepanációkkal kapcsolatosan említ. Ez az esemény (a halott vezér koponyájának kiváltása) sokkal inkább megfelel az öreglyuklékelések általános hitvilági hátterének, mintsem más életben végzett trepanációkénak (halál utáni sebészi vagy jelképes trepanációról a magyar honfoglalás korából nem tudunk). Meglehet, hogy a Dienes (1978) által oly teljességre törekvően elemzett „lélekvesztés" a három beavatkozás hitvilágának összekötő kapcsa. 34
