Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szathmáry László: A bihardancsházai trepanált koponya

aminek nincs komoly bizonyítéka. Ezt az az érv is támogathatja, hogy a férfiakon hatszorta nagyobb gyakorisággal végeztek koponyalékelést, mint nőkön. A jelképes trepanációknál ez az arány csak négyszeres, ami ismét csak a sérülésre — mint trepanációs indítékra — hívja fel a figyelmet. Ilyen népességeknél ezt a gyógymódot természetesen nők sérülései vagy megbetegedései esetében is alkalmazhatták (vö.: Moodie 1927). Ezt a feltevést hallgatólagosan az is támogatja, hogy nők sebészeti trepanációiról elsősorban az elsődleges gyakorisági centrumok területéről tudunk. A bihardancsházi szerencsés körülmények között megmentett lelet publikálásának mindebben az a jelentősége, hogy ezek után a Tiszántúl középső régióját nem tekinthetjük ilyen szempontból fehér foltnak. A különböző gyűjteményekben levő leletek ismeretében azt is kijelenthetjük, hogy a X. (esetleg XI.) században a Dél-Alföldön is végeztek sebészi trepanációt. A gerendási — ugyancsak szerencsés körülményeknek, avatott figyelemnek köszönhető — lelet (Juhász és Torda—Molnár 1971), s Szeged környékéről származó, de minden bizonynyal hiteles trepanált koponya (Anda 1951), valamint a Lipták (1967) által említett szentes-borbási, és egy közöletlen Csongrád megyei (Klárafalva—B) trepanált koponya erre hívja fel figyelmünket. És ha a jelképes trepanáció, valamint a sebészeti trepanáció gyakorlata elválaszthatatlan egymástól, akkor a jelképes trepanációk gyakoriságának megfelelően (Nemeskéri—

Ery—Kralovánszky 1960) a Dél-Tiszántúlon a jövőben is számítanunk kell hasonló leletek feltárására. 35