Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Dankó Imre: A vasfű (Verbena officinalis L.) a sárréti néphagyományban
az Elő-Ázsiában, a Krímben, a Balkánon, Közép-Európában és a chatelperroni kultúrát követően a Franciaországban jelentkező aurignaci kultúrában alakulhatott ki. 2 2 Iliászban már fejlett füvestudományról, gyógyfüves kezelésről értesülünk. 2 3 A görög mithológia nagy tiszteletben tartotta a ligeteket, az erdők fáit, a növények nagy részét. Köztük több füvet is, amelyeknek gyógyító erőt tulajdonítottak, amelyeket különböző erőkkel ruháztak fel, bár szerepüket a világ minden más jelenségével összhangban határozták meg. Zeus a teremtvények táplálásáról másként gondoskodott, az egyik fajtájának a földből sarjadó füvet, a másiknak a fák gyümölcsét vagy a gyökereket rendelte eledelül. 2 4 A rómaiaknál pedig tudjuk, hogy a sagmina, azaz a Capitoliumon szedett szent fűcsomó, az eredetileg zöld ágat, gallyat jelentő verbena, illetve verbenae volt. 2 5 Az Ókori Lexikon Liviusra és Pliniusra hivatkozva azt mondja a verbénáról, hogy olyan szent fűcsomó, amelyet korábban a király, később a consul vagy a praetor parancsára egy fetialis pap gyökerestül tépett ki a Capitolium azon területéről, ahol az arx állott. Ezt a fűcsomót a gyökeréhez tapadó földdel együtt a verbenarius vitte magával, midőn a király vagy a consul papi testületével együtt idegen földre ment elégtételt kérni vagy hadat üzenni. 2' 1 Ebben a római szokásban már érzékelhetjük a verbena, azaz a vasfű varázserejét; nyitni, megszerezni, szerencsével megindítani viszi magával a király vagy a consul. A néphagyományban a vasfű többféle varázsereje közül leginkább a zárnyitás, a szabadítás, áttételesen a biztonságot, gazdagságot, boldogságot adás ismeretes. 22 V. Childe Gordon (ford.: Szuhay-Havas Ervin): A civilizáció bölcsője (Budapest, 1959) 33. 23 „ ... Feleségül néki első lányát adta, Szőke Agamédát, a ki mindenféle Füvet-irat ismer, tud is bánni béle." (Iliász. Fordította: Baksay Sándor. XI. ének.) „ ... és a sötét vért mosta ki langy vízzel, keserű gyökeret helyezett rá, enyület osztót, mit szérdörzsöl kézzel: a kínját így szüntette: a seb hegesült, vérzése elállott." (Iliász. Fordította: Devecseri Gábor. XV. ének. 845—848.) 24 A legősibb mediterrán mítoszokban természetesen nem kimondottan vasfűről van szó, hanem általában növényekről, a növényvilág áldásairól, a növényi termékenységről, gyógyerőről. A mediterrán mitológiákban a növényzet isteni eredetű. Áldásait élelem, felhasználható anyagok, gyógy- és varázsszerek formájában az emberek élvezik. Vannak azonban titkos, az emberek számára tilos növények is. Nem minden növény hozzáférhető az ember számára, mint például a molü, a fekete gyökerű, fehér virágú varázserejű növény sem, amit Hermes adott Odysseusznak, hogy védekezzék vele Kirké ellen. Különben a molühöz ember nem juthatott hozzá, csak az istenek. Akinek adtak belőle, csodálatos képességeket is nyert vele. Aséra volt a héberek termékenység istennője, akit jellemzően élőfa képében tiszteltek. Afroditénak pedig szent növénye volt a rózsa és az alma. A hettiták növényi termékenység istenét Telipinunak nevezték. Aliján a föníciaiaknál teljesítette ugyanezt az isteni feladatot. A görög Déméter általában a „föld áldásainak" istennője volt. A trákok a növényzet istenét Szabaziosz néven tisztelték. A növények isteni eredetére jó példa megemlíteni, hogy a kökörcsin a megsebesült Adonisz kihulló véréből lett. A gyógyítás szorosan összefüggött a növények isteni eredetével, illetve a növények ismeretével. A hettitáknál Kamruszepa volt a gyógyítás istennője. A görög Aszklepion Kheirontól sajátította el a gyógyítás tudományát. — Vö.: Szabó György: Mediterrán mítoszok és mondák. Mitológiai kislexikon, Bukarest, 1973. — A mediterrán kultúra elterjedésére lásd: Gordon Childe (ford.: Lengyel Lajos): Az európai társadalom őstörténete. Budapest, 1962. — Vö.: Trencsényi-Waldapfel Imre: Mitológia. VII. kiadás. Budapest, 1974. 78. A vasfűre vonatkozóan: A. De. Gubernatis: Mythologie des plantes. Paris, 1878— 1882. III. 367; Wilhelm Mannhardt: Feld-und Waldkulte. II. kiadás. Berlin, 1905. 214; Enciclopedia Italiana. XXXV. Róma, 1937. 145. 25 Györkösy Alajos: Latin—magyar szótár. IV. kiadás. (Budapest, 1970) 493., 590. 26 Petz Vilmos (szerk.) : Ókori lexikon. II. (Budapest, 1904) 1155—1156. 229
