Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

TÖRTÉNELEM — GESCHICHTE - Bél Mátyás: Bihar megye leírása. (Fordította: P. Szalay Emőke, jegyzetekkel ellátta Csorba Csaba.)

elébe nem veti magát. Azért az elszánt ellenség itt föld alatti ásással, ott csapásokkal készíti a veszedelmet, azonban hiába, mert a behatoló ellenségnek elébe futva nemcsak a férfiak, de az asszonyok is forró vizet öntenek rájuk. Mégis látva az elkerülhetetlen veszedelmet, és miután a védők majdnem ötszázan elpusztultak, augusztus 26. napján, miután július 4. óta vitézül védték magukat, a béke jelét zászlókkal felmutatva, akaratuk ellenére megadták magukat az ellenségnek. (b) Akkor annyi csapást szenvedett Várad, hogy könnyű azt összegyűjteni. X. § Ugyanebben az időben, de már az 1660. év végén lángoló üstökös volt látható Váradon, a holdon állva, mellette két kard jelent meg, a holdat mintegy ketté vágva, hasonlóképp egy kard, amely alatt a nap képe és Magyarország jelvényei látszottak, nem messze azoktól, ez a kard is a holdba akarta beledöfni magát. Ezt a csodát meg lehet találni az európai diáriumban: e miatt a következő, 1661. évben a váradi elöljáró, a törökök basája, a váradi tartományt hűségére kényszerítette, három évi szabadságot ígért nekik, és nem többet mint azelőtt, egy arany pénzt kérve tőlük évenként. Akkor Bihar megye vidékeivel együtt olyan népes volt, hogy amikor a török Váradot elfoglalta, több mint négyszáz falu tartozott a birtokába, csaknem kétszázezer lakost mutattak ki, akik adójából és segítségével a város falait még ugyanebben az évben helyre állították. A védelem ötezer emberből állt, számukba beletartoztak többen, akik hitehagyottak lettek, őket magyarjaink nagyon gyakran zavarták rajtaütésékkel a szomszédos Kálló és Szatmár várából, de nem tudták megakadályozni, hogy a barbár nép a keresztényeket, akiknek parancsolt, napról napra jobban ne gyötörje. Hogy nem homályosan jövendölt, megmutatkozott abból, hogy egy Váradtól nem messze levő forrás, amely máskor a legtisztább volt, abban az évben vérszínűvé változott, sokaknál, akiknél palackokba volt töltve, a valóság jelét adta elő. Az 1662. évben a mieink semmit sem szalasztottak el, sőt Várad alá futva a védelemből néhány embert megöltek. Ugyanezen év július hónapjában a magyarok rajtaütés közben néhány előkelőbb asszonyt, akik vigyázatlanul kijöttek, a város mellett elfogtak, a védők közeledése miatt reményüket elvesztették, hogy el tudnak vonulni, mindannyiukat lenyakazták, a védők közül is, akik üldözték őket körülbelül háromszázat leterítettek, hogy a csapást megboszszulja, a basa rajtaütést hajtott végre, amely során több mint 150 embert állatok nagy csapatával október hónapban elhurcolt: mivel pedig a mieink a csapást meg akarták bosszulni, a török nyelvet tudó katonák egy kis csapatával a városhoz mentek, és amikor kikémlelték, hogy az elöljáró nincs a városban, sötét éjjel a kapuhoz közeledve, törököknek adták ki magukat, a visszatérő prefektus előőrseinek, kérték, hogy nyissanak nekik kaput. Miközben azt az őrség elhitte, a kaput kinyitották nekik, berohantak és leterítették a rájuk támadókat, tíz gyalogost, Janicsárt, ahogyan nevezik, fogolyként magukkal vittek. Nem sokkal ezután Aly Bassa, a vár parancsnoka, mivel a katonái segítségével fösvényen a keresztényekből az adót kicsikarta, ajándékkal megrakva, saját emberei által megöletett. Annyi török szenvedte Váradot, hogy Zalánkemény ostromakor szállóigeként terjedt, a császár szemét két bőr homályosította el, közülük az egyiket Váradon vesztette el, a másikat Zalánkeménynél. Ezért 1664-ben békét kötöttek a barbárral és Váradot és Üjvárt meghagyták nekik, (f) 81