Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Ácsné Dankó Éva: Emberi erővel történő teherhordás az Észak-bihari síkságon, a századforduló idején

a falu kútjából, a községi kútból merték és szállították haza. Legtöbbször vászon korsókban, kantákban. Hordták a Berettyó, a Kálló, a nagyobb vízfolyások vizét is.

2 Ezek a vizek különösen mosáshoz voltak jók. A reggeli állatitatás, ha nem volt udvari kút, a csordakútnál vályúval történt, de gyakori volt, hogy számos állatnak a távoli kútról hordtak vizet. A napi vagy alkalmakkénti fűtés hasonlóan állandósult emberi erővel végzett teherhordási formává alakult. Reggel a früstökhöz, illetve a tej forraláshoz, az ivós elkészítéséhez mindig begyújtottak. A tüzelőt általában kézben (aprított fa, vágott vessző, venyige stb.) vagy kétfülü kosárban (fáskosár) a nők, a gyerekek vitték a spórhoz. Hűvös idő esetén, télen ez a reggeli begyújtás egyben fűtés is volt. A téli fűtés kemencével történt. Az ebben való reggeli begyújtáshoz a levágott kukoricaszárat, a venyigét, a vesszőt kötegelve, kézben hordta be előző este a gazda vagy a felnőtt fiú a kemence elé. A szalmát csomónként háton, hátanként hozták, készítették elő. A sporból és a kemencéből kikerült hamut, pernyét csorba tálba, repedt fazékba szedték és az asszonyok abban vitték ki az utcára lyukat tölteni, kátyút berakni. A kéthetenkénti kenyérsütéshez tartozó tüzelőanyag szállítása, pernye kihordása ugyanígy zajlott le. Állandó emberi erővel történő teherhordási-szállítási formák mellett sok esetleges, alkalmi jellegű, a szükségletnek megfelelően végzett teherhordási-szállítási forma is alakult ki a századfordulóra az észak-bihari síkságon. Ilyen nem állandósult, de általános teherhordási-szállítási formák voltak például a határban járó és tevékenykedő emberek, a pásztorok, csőszök, gyalogosan, szekéren utazók élelmiszereiknek és személyes használati eszközeiknek a hordása, szállítása. A századfordulón az észak-bihari síkság férfi lakosai, ha útra keltek feltariszny áztak. Kétféle tarisznyát ismertek és hordtak: szőr tarisznyát és vászontarisznyát. A szőrtarisznya vagy szeredás csíkozottan színes racka gyapjúból durván szőtt anyagból készült.

3 Az egy szél széles anyagot a tarisznyavarráskor harmadolta a tarisznyás. Az alsó véget (harmadot) ráhajtotta a középső részre és a két oldalt szíjjal erősen összevarrta. Az így keletkezett szájra a harmadik harmad fedőként ráborult. A száj két végéhez széles bőr akasztó (vagy fül) járult, amivel a vállra vették, de méginkább átvetették a nyakon és a tarisznyát a kéz alatt, az oldalukon hordták. A tarisznyában, szeredásban hordták magukkal a férfiak a napi élelmiszert; kenyeret, szalonnát, hagymát, görbe málét, kolbászdarabot, pörcöt, bögrében hagymás zsírt; bicskát, lapos fatartóban sót, esetleg paprikát; tűzszerszámot, dohányt, pipát, cigarettát és más szükséges holmit. A vászontarisznya kendervászonból készített erős zacskó volt. Kétféleképpen készítették. Az első formája megegyezett a tarisznyáéval, volt fedele, fülét erős kenderpántból csinálták. A másik fajta egyszerűbb volt. Voltaképpen egy olyan zacskó, amelyiknek a száját össze lehetett húzni a belevarrt kenderszalaggal. Egyúttal ez a szalag szolgált fülként is. Ennél fogva akasztották a nyakukba. Fedele nem volt, de nem is volt szükséges. A vászontarisznyát — az első formát — a szőrtarisznyához hasonlóan a határt járó szegényebb emberek élelmiszer, személyes felszerelés hordására használták. A vászonzacskószerű tarisznyát az iskolások használták és a legszegényebbek hordták (koldus tarisznya). Az iskolások a vászonzacskóban palatáblájukat, a palavesszőt, szivacsot, később a könyvüket és füzetüket meg a tolltartójukat hordták. Iskolába menet ezek mellett a 2 Sándor Mihályné: Adatok a berettyóújfalui vízhordáshoz. Ethnographia, LXXIII. évf. 1962. 462—464. 3 Domonkos Ottó: Egy tiszántúli szőrtarisznyás műhely. Néprajzi Értesítő, 1955. 191— 215. és Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. (Bp. 1906.) 79. 200