Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Ácsné Dankó Éva: Emberi erővel történő teherhordás az Észak-bihari síkságon, a századforduló idején

vászonzacskóban vitték az elemózsiát is, leginkább lekváros kenyeret. Az ennivalótól kiürült vászonzacskó a hazafelé tartó iskolás fiúk kezében félelmetes fegyver volt verekedés közben egymás, illetőleg a kóbor kutyák ellen. Az erdőt gyakrabban járók, a kerülők, vadászok, a hosszabb útra menők bőrtarisznyát (bakó) hordtak és ugyanazt vittek benne, mint szerényebb társaik a tarisznyákban, szeredásokban. Hajdúbagoson több katonaviselt férfi borjút csinált vagy csináltatott magának és azt használta hasonló célra. A borjú vagy bornyú szőrös borjúbőrből szőrével kifelé készült széles bőrtarisznya volt. Nagykerekiben, Bedőn és Bojton emlékeznek bőr oldalzsákokra is. Ezek nem lapos, hanem hosszúkás, keskeny, nyakba akasztható, vállon átvetett tarisznyaszerű hordó eszközök voltak. Hasonlóan nem állandósult, de általános, emberi erővel történő teherhordási-szállítási forma volt a ja- és gallyhordás is. Az észak-bihari síkság minden településén a szegényebb lakosok, de még a jómódúak gyerekei is egész éven át gyűjtötték az erdőkben a fát (letört száraz ágakat), a gallyakat és hordták haza tüzelőnek. Az erdőben összegyűjtött fát, gallyat a helyszínen vastagság szerint osztályozták és egyenlő hosszúságúra tördelték. Az azonos vastagságúakból csomókat kötöttek. A csomókat kötéllel hátukra kötve, vagy egy vagy két erős gallyra akasztva vállon vitték haza. Olyan esetekben, amikor a gallyak hosszúak és szerteágazók voltak, az is előfordult, hogy a hatalmas seprűként összekötött gallycsomót a szorosabban összekötött végénél fogva maguk után húzták. Olyankor, amikor a hátra vagy a vállra vett fa-, gallyköteg súlyos volt, menetközben úgy pihentek, hogy állva a terhet egy erős gallyal alátámasztották. A támasztás olykor-olykor olyan erős volt, hogy a pihenő fahordó kissé hátra is dűlhetett. Hosszúpályiban főleg júliusban—októberben hordtátk a fát, gallyat az erdőből. Nagylétán korábban kezdték, május végét, júniust és július elejét tartották alkalmas időnek. Berekböszörményben a tél végét vallották jó időnek a fa-, gallyhordásra. Ekkor könnyűszerrel lehetett az erdőben járkálni, összeszedni a télen letört ágakat, gallyakat. De ilyenkor volt szabad gallyazni is, azaz a fákat megnyesni, az aljnövényzetet, vadhajtásokat irtani. Sok berekböszörmrényi és gáborjáni ember azért vállalt télvégi gallyazást az erdőkben, az útszéli fasorokon, hogy könnyen jó minőségű és nagy mennyiségű fához jusson. A munkabért részibe fizették. Az ilyen, nagy mennyiségben való szállításnál szekeret használnak, de a szekérre az ágakat, a gallyat ugyanúgy csomózva rakták föl, ahogy az emberi erővel történő hordásban készítették elő. Az emberi erővel végzett teherhordási-szállítási formák technikailag is különböztek egymástól. Legáltalánosabb volt az egykezes hordás (félkezes). Az esetek többségében minden szállítóeszköz használata nélkül, a terhet egy kézzel megfogva, lógatva vitték: építési anyagokat: vályogot, téglát, cserepet, követ; kézi szerszámokat: ásót, lapátot, kapát, seprűt, fűrészt; egyfülű fa-, cserép-, fémedényeket, tartókat: csebert, vékát, köcsögöt, keresztfüles köcsögöt, bögrét, korsót, kantát, kasornyát; rövid távolságra egyes vagy párba összekötött csirkét, tyúkot stb. ; kézi kosarat, szatyrot, fedeles kaskát, vödröt, cseréplocsolót, fémlocsolót, olajos, ecetes, spirituszos üveget, demizsont, lécet, culápot, szőlőkarót stb. Általános volt a felvágott tűzifa egykezes behordása a tűzhelyhez. Az egyik kézbe ilyen hordásnál behajlítva fogják a csomóba szedett fát. Monostorpályiban ismerték és használták a keresztfüles csuprot (köcsögöt), Ártándról pedig cseréplocsoló és a véka, a favödör, a fedeles kaska ismeretes. Álmosdon általános volt a nyakán kenderkóccal hurkolt és annál fogva egy kézben lógatva hordott ecetes, olajos, petróleumos (petrós) üveg. Az olajos és petróleumos üveget külö201