Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

MUZEOLÓGIA - MUSEOLOGIE - Bellon Tibor: Beszélgetés a „templomnyi időt megért ház" lakójával

- A múlt század közepén csapolták le a Sárrétet, amelyik Biharból és a szomszéd vármegyékből mintegy 15 000 holdat foglalt el. Ez a régiek szerint feneketlen mocsár volt. (Akkor jöttek rá, hogy nem feneketlen, mikor lecsapolták!) Náderdők, lápok világa volt a Sárrét. Én még értem azokat az öreg embereket, akik ennek a maradványaiban madarásztak, darvásztak és halásztak - a régi pákász életmódot folytatták. B. T.: Sajátos múltú ez a táj. Eltartotta, védte az itt élőket. Még a török hódoltság ideje alatt sem néptelenedett úgy el, mint az Alföld más területei. A menekülő embereket befogadta és megvédte a nádas, mely idegenek előtt mindig zárva maradt. így századok emlékei rakódtak egymásra a tudatban. Találkozott-e gyűjtőútjai során ezekkel az emlékekkel? - Én még találkoztam olyan emberekkel, akik ezekről a dolgokról szívesen és sokat tudtak mesélni. Ez megragadott engem. Amikor még iskolás gyerek voltam, elkezdtem az irkába feljegyezni az öregek meséit. Most már 69 évesen - ahogy visszanézek rá, ezek az irkába feljegyzett adataim a legértékesebbek, mert ezeket már nem tudnám senkitől sem beszerezni. Ezek olyan értékű adatok, amire a néprajznak szüksége van. Olyan hagyatékokat és hagyományokat őriznek, amelyek a magyar néprajz legvégső kérdéseire adnak választ. Azok a pákász öregek, akikkel én még beszéltem, olyan madárfogó, halászó eszközöket és eljárásokat ismertettek velem, amelyeket talán az ősidőben valamikor a magyarság halászó, vadászó rétegei ismertek. Ezek mellett is azonban legértékesebbek a felgyújtott hagyományok, például a táltoshit. B. T. : Élő hitvilág volt ez még a gyűjtéskor? Az adatközlők meggyőződéssel mondták el ezeket a dolgokat? - Ezekben hittek. Akkor még, gyerek-, kisdiákkoromban ezek élő valóságok voltak. Összegyűjtöttem őket. Több adatközlő cikkem is jelent meg ezekről a dolgokról. A cikkekben bizonyos megérzéseimnek is hangot adtam, hogy ezek nagyon ősi, a magyar népre jellemző hiedelmek. Nagyon örültem, mikor a tudományos vizsgálatok is ugyanezt állapították meg. Gondolok pl. Diószegi Vilmos kutatásaira. B. T. : A néprajztudomány örökké hálás lesz Sándor bácsinak, amiért ezt az erősen pusztuló hitvilágot olyan színesen, gazdagon írta le, mentette meg számunkra. Ma már lehetetlen lenne ezeket ilyen mennyiségben és ilyen teljesen összegyűjteni akármilyen fáradságos utánjárással is. - Tudjuk, a néphit minden elemének van több-kevesebb reális magva. Vajon van-e arra példa, hogy a táltoshittel kapcsolatban ilyen helvi hagyomáovt lehet összefűzni? - Erre annyi példa van, hogy gondolkodnom kell, mit mondjak el belőle. Talán egy esetet, hogy mi módon kapcsolódik a valósággal a hagyomány. Ha jól emlékszek, 1953-ban Túrkeve határában szántás alkalmával találtak egy igen gazdag régészeti leletet, egy több mint száz darab dénárt tartalmazó edényt. - Mikor erről hallottam, eszembe jutott, hogy valamikor az 1920-as években beszéltem a karcagi határban a Móró tanyán az öreg Lacza András bácsival. Ö mesélt arról, hogy gyerek korában a kevi határban disznókat őrzött. Akkor jött oda hozzá egy öreg táltos forma kinézetű ember, akivel beszélgetésbe elegyedett. Beszélgetés közben azt kérdezi az öreg, hogy tudod-e fiam, hogy merre van a Törő fája? Ő nem hallotta ennek hírét sohasem. - Milyen fa volt az? - kérdezte. - Régi nagy fa. Itt kellene lenni valahol az Éroldalon. - Azt mondtam rá, hogy nem tudok én errefelé ilyen nagy fát sehol. - Mit akar kend vele? - Nem akarnék én egyebet vele fiam, csak az árnyékába ülni. "358