Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)
MŰVÉSZETTÖRTÉNET - KUNSTGESCHICHTE - Sz. Kürti Katalin: Bényi Árpád művészete
induló pontját jelentette későbbi munkajeleneteinek. Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy amit a fiatal Bényi nem tudott, nem tudhatott érzékeltetni 17 éves korában, köri tagként, az erőltetett tematikus művek esetében, arra most, két évtized múlva, ott Dunaújvárosban rájött. 1966 után felhagyott az olajtempera használatával, s pár évig szinte csak walkyddal dolgozott. Ezt az időszakát sötétszürkébe ágyazott csendéletek, tájképek reprezentálják. Rajtuk óhatatlanul érződött közvetlen környezetének hatása. A válságból szigorú önkritikái képessége segítette ki. Rájött, hogy technikát kell változtatnia. A benzinnel hígított wallkyd ugyanis csak egyféleképpen csurog, s az azonos felületi hatás óhatatlanul hasonlóságot eredményezett. Ugyanakkor azt is látta, hogy színesebbé kell tennie képeit. Erre azonban még nem mert vállalkozni, meggyőződése ugyanis, hogy nem született kolorista, s csak hosszas szakmai gyakorlattal szerezheti meg azt a biztonságot, amely megóvja a tarkaságtól, vagy kulturálatlanságtól képeit. Festményein már 1967-től felsejlett a változás igénye. 1968-ban mutatta be ,,Jegyesek", „Család", „Önarckép" c. gouache- és olajtempera képeit, 1969ben „Öreg férfi", „Virágárus", 1970-ben „Pródi (pusztai) emberek", „Pusztai aszony" 1'' c. műveket. Ezek a festmények nem voltak ugyan színesek, de elegáns, fanyar koloritjuk, asztétikus egyszerűségük méltán keltette fel a kritika és a közönség érdeklődését. 1' 1 A művész fanyar, szinte néha groteszk, magányos figurákat állított a néző elé, minden elidegenítő szándéka mögött érezni lehetett azonban mélységes emberszeretetét, közösség utáni kiáltását. Alakjaiban tulajdonképpen a művész belső és külső képét ismerhettük fel. Külön figyelmet érdemelnek háttéri megoldásai. A gouache és olajtempera az ő kezében végtelen improvizálás lehetőségévé vált, csurgatással artisztikus, néha misztikus hatást ért el. Valóságszemlélete sokat változott, fejlődött, kifejezési eszközei egyre gazdagodtak az évek folyamán. Erről a megtett útról tanúskodnak, > a beérést bizonyítják az utóbbi 4-5 évben készült festményei, grafikái. Grafikai munkássága folyamatában egyenletesebb, egységesebb színvonalú. Korábban megtalálta itt az egyéni hangját, mint festészetében. 1964-65-ös Radnóti és József Attila illusztrációi a versekhez méltó, expresszív, sűrített grafikai kifejezések. 1968-69-es Ady illusztrációi (pl. „Párizsban járt az ősz", „Elillant évek szőlőhegyén" stb.) a versek lényegének kifejezői, a „lassan, gőggel magasra lépő", a temető közelségét váró Ady hangulatainak érzékeltetői. Az 1968-as őszi tárlaton, majd az 1970-es böszörményi egyéni kállításán szerepeltette Illyés Gyula illusztrációit (pl. „Vár a vizén", ,,Puszták népe", „Tor Pinceszeren", „Gyászének", „Közelítő fagy"), valamint Babits „Jónás könyvé"-nek több monotypia illusztrációját. Szokatlan nagyméretű monotypiáin lemond a színesség lehetőségéről, bírja invencióval, bízik a vonalak puszta szépségében. Fő ereje, a drámaiság forrása a kalligráfikusan rajzolt, szinte írt vonal. Nem véletlenül hivatkozik kritikusa l j a fogalom és kép ősi egységének idézésére Bényi monotypiái kapcsán. Az „Űj Művek" 1971-es Múcsarnok-beli kiállításán két grafikája, a Kelet-magyarországi Területi Szervezet Nemzeti Galéria-belí tárlatán nyolc gra13 Ezek a festmények jórészt a művész tulajdonában vannak, ma is szerepelnek egyéni kiállításain. 14 Cikkek: Kádár Zoltán-Thoma László (Alföld, 1968. 7. sz.), Tóth Béla (Alföld, 1969. 1. sz.), Székelyhídi Ágoston (Alföld, 1970. 6. sz.), Magyari Vilmos (Napló 1968. november) stb. r 15 Székelyhídi Ágoston (Alföld, 1970. 6. sz.), valamint katalógus bevezető a „Bemutatjuk.." sorozat vándorkiállításához. "324
