Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Máté László: Berekböszörményi népi konyha a XIX. század második felében

kifaragott igen vaskos, erős aljzat. Ebbe van beszorítva a mozdulatlan alsókő, e fölött forog a felső hasonló méretű kő, melynek meghatjásában található a legtöbb eltérés. Ismerünk olyan típust, amelyiknek az egész hajtóberendezése egy, a kő szélén fúrt lyukba beszorított kis fogó, a másik fajtánál pedig a kő fölé egy állványzat van emelve, melynek közepén lyuk van, az ezen átdugott és a kő szélső lyukjába belészorított bottal lehetett körbehajtani. A szem beöntése minden típusnál a felső kő közepén levő lyukba történik, míg a dara az aljzatba vágott lyukon keresztül csorgott ki. Az őrlés finomságát az alul levő pockokkal szabályozták. Hajtása nehéz munka volt. A főzés eszközei A kemencében való főzés igényelte a kevesebb eszközt. Kemencében csakis vászon-, vagy cserépfazékban lehetett főzni. Ezekből a fajta fazekakból még ma is százszámra találunk a faluban különböző nagyságú darabokat. Szinte mindegyik mázta!an, ill. csak belül mázas, 2 1-től 35 literig minden elképzelhető méret megtalálható közöttük. Érdekességük az, hogy a kisebb darabok festett, a nagyobb méretűek nyomkodott (aplikált) díszítésűek. A kemencében főzés technikája nagyon egyszerű. A teljesen elkészített ételt beletették a fazékba, majd az egészet betolták a kemencébe és 2-3 óra elteltével megfőve vették onnan ki. Kemencében főzték pl. a töltöttkáposztát, paszulyt. A kemencébe való betevés- és kivevésnél általánosan használták az ördögszekérnek, kantaszekérnek vagy guruglyának nevezett ötletes kis szerkezetet. Ez háromnegyed kör alakú vas, melynek két kis kereke van és villáéhoz hasonló köpűlyébe egy kb. másfél méterek rúd van dugva. Ennek a segítségével tolták be, ill. húzták ki a fazekat. A főzés legnagyobb része azonban nem a kemencében, hanem a tűzpadkán történt. Az itteni főzéshez külön lábasokat, serpenyőket és ritkább esetben kondért, bográcsot alkalmaztak. A bogrács viszonylag ritkább falunkban, ezt inkább kinti (határbeli) munkáknál használták. A bográcsnak egyik tökéletesített változata a lábasserpenyő néven ismert edény volt az elterjedtebb, ami egy vasbádogból készült bogrács, melynek aljára három bádog van nyitóivá és egy oldalt kinyúló köpűben végződő vasfogója van. A köpűbe egy-két arasz hosszúságú fa fogantyút faragtak, hogy az átmelegedett serpenyő nyél, meg ne égesse a használó kezét. Hogy az edényt ne közvetlenül a tüzelőanyagra helyezték el, különböző vas-háromlábak és lábasok alakultak ki. A lábas szót nem mai értelemben használjuk, mert a XIX. sz-i lábasok mindegyike három rövidebb hosszabb lábbal rendelkezett. Közvetlen elődje valószínűleg a három lábú cserép lábas volt, melyből jó néhányat találunk a faluban, igaz, ma már nincsenek használatban. Ezek jellegzetességei három kifelé kanyarodó láb, s egy rövid, vaskos fül. Belül mázasok, külső oldaluk mázatlan. A máz jellegéből és a festés technikájából ítélve a püspökladányi fazekas központ készítményei. A XIX. sz-ban minden paraszti konyha rendelkezett néhány ilyen lábassal, mely annál is inkább népszerű volt, mert ezekben soha nem kozmáit le az étel. A vaslábasok hasonlóak az elmondottakhoz, annyi különbséggel, hogy oldaluk és lábuk egyenes, fogantyújúk vékonyabb, általában szögletes vasból készült. Ebből is igen sokféle nagyságot találhatunk meg. Érdekességük az is, hogy minél nagyobb a lábas, lábai annál rövidebbek. A lábbal nem rendelkező edények alá (sokszor a bogrács alá is) vas háromlábat használtak. Ez egy kb. 30 cm oldalú vas háromszög, melynek csúcsáról egy-egy láb nyúlik le. Magasságuk általában 15-20 cm. Két típusa ismeretes, az ősibb kerek és az újabb keletű háromszögletes forma. A háromlábat fölhasználták még különböző serpenyők vagy rostélyok segítségével sütésre is. "308