Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)
A gyűjtemény
Furcsa, meghökkentő képi asszociációinak megteremtésére Major János gyakran nyúl a XVIII. században Wiliam Hogarth által is előszeretettel alkalmazott - látszatvalóság-ábrázoláshoz, amelyet a koincidencia, "a távlat és egybeesés ellentmondásának képi megfelelője" 54 révén juttat érvényre. Ennek mibenléte tettenérhető Major, a Patkó Imre gyűjteményben is megtalálható Hieronymus Bosch emlékezete című metszetén, amelynek koincidencia lényegét a művész így összegezte: "Itt a házon van egy jelzésszerű ablak, a homlokzati falon pedig a falikaron lévő lámpa törött villanykörtével. Az ablak mögött álló figura ugyan a ház fala mögötti síkban áll, mégis látszólagosan kimozduló feje a térben sokkal előrébb lévő villanykörtével kerül takarásba. Itt jelenik meg nálam először a koincidencia jelensége." 5 5 A 60-as 70-es évek a honi képzőművészet egyik legizgalmasabb fejezetét írták. A korszak különlegességét az adta, hogy nem minden ellenállás nélkül és zökkenőmentesen ugyan, de hosszú-hosszú évek után végre megtört az az állami akaratkizárólagosság, amely diktatórikus módszerekkel fojtott el mindenfajta korszerű, az ideológiai kánontól eltérő próbálkozást. A búvópatakként elő-előtörő magyar neoavantgárd művészet meglétét és más akarását az IPARTERV tárlatokon kívül olyan akkor még agyonhallgatott, vagy éppen betiltott - "szentségtörő" reprezentációk jelezték, mint az 1969-es SZÜRENON, az 1970-es MOZGÁS '70, "R", az 1972-es REZEDA 9, az 1973-as IN MEMÓRIÁM KOPENICUS, a Galántai György által a balatonbogiári kápolna galériában szervezett kiállítások stb. 5 6 E tárlatok jól példázták azt, hogy az elmúlt évtizedben a hatalom által preferált és ezáltal jócskán kompromittált monumentális 53 Major János: Hieronymus Bosch emlékezete
