Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)

A gyűjtő

Patkó Imre fogékonysága, élete végéig megmaradó hajlama arra nézve, hogy a kortárs képzőművészet képlékeny szövevényében és éppen ebben keresse, fedezze fel és támogassa az előremutató, távlatban is eredményekkel kecsegtető alkotói kísérleteket, részben hosszabb-rövidebb nyugati útjai, kinntartózkodása során magába szívott szellemiségben, részben pedig minden új iránt való vonzódásában gyökerezett. Ezt a vonzódást, amihez természetes, magától érthetődő módon kapcsolódott a művészet, a veleszületett tehetség, az alkotó ember irányába megmutatkozó feltétlen tisztelet, Patkó Imre állandó és naprakész tájékozottsága tartotta életben, mozgásban. A család archívumában megmaradt több száz dedikált katalógus, kiállításmeghívó egyértelműen bizonyítja azt, hogy a 60as, 70-es években jószerivel nem is volt olyan képzőművészeti esemény, rendezvény, amelyen - egyáltalán nem a kötelező, protokolláris célzattal, hanem kizárólag őszinte érdeklődésből - Patkó Imre nejelent volna meg. Ez a szellemi élet minden egyes rezdülésére érzékenyen reagáló figyelem, az általános, Magyarországon bevett szokástól eltérően, kiterjedt nem csupán a fővárosban, de az ország legtávolabbi pontján zajló reprezentációkra is. A tetszését elnyerő, érdeklődését felkeltő alkotókról és ezek addigi művészeti tevékenységéről Patkó Imre igyekezett minden, a szaklapokban és a napi sajtóban hozzáférhető információs forrást felkutatni, elolvasni, majd így felvértezve megkeresni a művészekhez vezető személyes kontaktusfelvétel útjait, módjait. A kollekcióba később művekkel bekerülő festők, grafikusok visszaemlékezése szerint - ütött-kopott Saab gépkocsijával érkezve - Patkó Imre gyakori vendége volt a műtermeknek, ahol nem csupán vásárlások, ajándékozási aktusok, hanem - az oly gyakori ideológiai, elvi, esztétikai, felfogásbeli nézetkülönbségek miatt éjszakába, hajnalba nyúló érvelő, tisztázó, győzködő heves viták, beszélgetések is zajlottak.