G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Szendrei Janka: Zenetanulás a középkorban

SZENDREI JANKA Gellért nagyobb legendája beszél Valterről, egy vsz. bajor származású, de már Bakonybélhez tartozó szerzetesről, aki Szt. Gellért mellé csatlakozott, hogy segítsen neki a csanádi püspökség intézményeinek kiépítésében.

6 Gellért a nyelvtan és ének tanítását bízta rá. Mikor a növendékek száma megnövekedett, Valter már nem tudta oktatásukat ellátni és segítőt kért a püspöktől, akár lectort, akár cantort. Ezt a fehérvári iskola tanárának, (a vsz. szintén német) Henriknek személyében kapta meg, aki lector lett Csanádon, míg Valter az ének mestere maradt. A leírás érzékelteti, hogy az első magyar származású klerikusoknak mindenekelőtt a latin nyelvű szövegek olvasásában és a szent dallamok éneklésében (in lectura et in cantu) kellett jártassá válniuk. Egy másik leírás, amely az 1030 körüli esztergomi állapotokról informál, már ugyancsak jártasnak mutatja be az érsek klerikusait, szerzeteseit.

7 Mint bajor forrás tudósít, Arnoldus regensburgi, St. Emmeram apátságbéli szerzetes leutazott a Dunán Esztergomba, s itt Anasztáz érsekkel konzultálva hat hét alatt egy új St. Emmeram-officiumot komponált. Az új alkotás nálunk esett át a tűzkeresztségen: az esztergomi székesegyház klerikusai megtanulták és a szent ünnepén egy „ősbemutató" keretében, vagyis a liturgia végzése közben el is énekelték. Pontosan azonosítani lehet, milyen zenei anyagról volt szó: igen bonyolult, a korban kirívóan modern hangzású dallamokról. Hogy jutottak 11. századi klerikusok, szerzetesek országunkban ilyen szintre? Nem valószínű, hogy az érsek környezetében kizárólag külföldiek lettek volna. Nagyon intenzíven indult meg azonnal és minden egyházi központban egyazon stratégia szerint a liturgikus ének tanulása. Énekelni tudás és főképpen: az énekanyag ismerete nélkül e korban pap, klerikus, puer scholasticus nem tudta napi kötelezettségeit teljesíteni. Ugyanis mindenek előtt az egyház liturgiájának megvalósításában kellett közreműködnie állapotának megfelelően. Olvasott, beszédhangon mondott liturgia pedig nem létezett abban a korban. Nem volt még kotta nélküli missale és breviárium sem. Minden napi misén énekelni kellett a változó és állandó részeket, gregorián dallamokon. S amit a pap olvasott vagy imádkozott a misében, mai fogalmaink szerint az is fennhangon való éneklés, dallamos recitálás volt, melynek technikáit elsajátítani nem kisebb művészet, mint díszes dallamokat énekelni. A recitálás ugyanis a biztos nyelvtudáson, sőt nyelvérzéken alapul. A klerikusi szolgálat azonban nem merült ki a napi mise éneklésével. A zsolozsma (főként: laudes, vesperás, matutinum) éneklése ebben a korban szintén hozzátartozott a napi nyilvános közös istentisztelethez,

8 s a papságon kívül a klerikusok, valamint tanuló gyermekek feladata volt. Különösen is a gyermekeké, hiszen a zsolozsmában előírt zsoltározási mód zeneileg egyszerű, szinte gyerekdalszerű formulákra épül, ugyanakkor hosszantartó, ismétlődő. A zsolozsmában teljes zsoltárok hangzottak el — itt volt tehát a legjobb alkalom a kicsik számára is a tanórákon végzett munka gyümölcsét naponta learatni, vagyis a preparált, begyakorolt és memorizált zsoltárszövegeket előadni a legrangosabb vezetők színe előtt, folyamatos éneklő olvasással kontrollálni a betanult szövegeket. A liturgia szereplőinek funkcionális és rangbéli különbségei miatt az énekfeladatokat meg lehetett, meg is kellett osztani. így nem volt szükség arra, hogy mindenki mindig egyszerre legyen a teljes anyagtudás birtokában a szertartások alatt: maga az adott esemény egy teljes testület teljesítményéből adódott össze. Az egy év folyamán eléneklendő dallamok száma azonban a legszerényebb becslés szerint is mintegy négyezer volt a magas igényű, melodikus műfajokból. Emellett, ezen felül kell számításba venni a recitált szövegeket. Az officium keretében hetente énekelték el mind a százötven zsoltárt. A szerepmegosztás nem úgy történt, hogy a gyermekek mindig a legegyszerűbb feladatokat kapták volna. Mint a liturgikus könyvek rubrikái mutatják, egyszerre kezdték el őket tanítani többféle énekes műfaj ismeretére, nehézre és könnyűre egyaránt. Előszeretettel bízták éppen nagy ünnepek kiemelkedő énekeit az iskolás gyermekekre. A nem biztosan hazánkban készült, de már a 12. század elején itt használt Hartvik Agenda

9 többek között például a nehéz Centum qnadraginta responsorium, a tropizált Quod chorus vatum himnusz, vagy természetesen a vízkereszti játék angyal-szerepe esetében írja elő a gyermekek éneklését (fol. 21, 29\ 33

v). Hogyan, milyen tanulási módszerrel történt ennek a hatalmas anyagnak az elsajátítása? A 11. század első ötven éve a gregorián ének élettörténetében egy nagy korszak csúcspontja, egyben befejezése. Ez a korszak a száj hagyományos továbbadás kora. Ali. század derekáig a gregorián éneket Európa vezető művelődési központjaiban is elsősorban az emlékezetre, memorizálásra építve, hallás utáni tanulással terjesztették. Igaz, hogy már évszázadok óta — mai tudásunk szerint a 830-as évektől kezdve — létezett gregorián kottaírás, ún. neumaírás. Ez azonban nem jelezte a zenéből azt, ami a legfontosabb: a hangközöket. Nem arra készült, hogy lehetővé tegye egy ismeretlen dallam leéneklését, csak arra, hogy az ismert dallamokra emlékeztessen, mutassa az egy szótagra eső hangok számát, felidézze a kis dallammozgásokat. Ha a gregorián énekkincs csak ezekkel a régi neumákkal följegyezve maradt volna ránk, ma egy hangot sem tudnánk az egész repertoárból megfejteni. Mégis segítség volt még ez az írás is azoknak, akik a maguk korában még hallhatták az egyház énekét a hagyományt őrző mesterektől: ha apró bizonytalanságok adódtak, a könyvek neumajelzéseihez fordulhattak. 42