G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Töll László: „Lelkem Istené, életem a királyé, becsületem az enyém"

TÖLL LÁSZLÓ Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy úgy a lovagi kultúra, mint a páncélos hadviselés csak a magyar nemesi társadalom legfelső részét és a köznemesi réteg igen jómódú rétegét érintette. A nemesifjak közül csak nagyon kevesen kerültek azon szellemiség vonzásába, ami a lovagi kultúrát Nyugaton valójában képviselte, s amely századokon át meghatározta Európa arculatát. JEGYZETEK 1. Zombori István: Lovagok és lovagrendek, Bp. 1988. Persze a probléma sokkal szerteágazóbb, s szakirodalma könyvtárnyi. 2. Zombori, i. m. 9—16. 3- Itt utalnék az egyik leghíresebb ilyen esetre, mikor III. Edward (1327—1377) angol király a crécy-i csata után közvetlenül ütötte lovaggá fiát, a Fekete Herceget. 4. Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban, Bp. 1967. 9-12. 5- Kulcsár Zsuzsanna: A középkori élet, Bp. 1964. (Szöveggyűjtemény 161.) A szerző itt idéz Bertold von Regensburgtól, aki a vesszővel való verést részesíti előnyben, s óva int a fej verésétől, mert azzal „hülyévé tehetik". 6. Jellemző, hogy igazi lovagi fegyvernek csak a lándzsát és a kardot tartották. Különösen idegenkedtek a távolba ható fegyverek harc közben való alkalmazásától, ugyanis ez nem teszi lehetővé a szemtől szembeni kiállást. Ettől függetlenül nagy gondot fordítottak minden használható fegyver megismerésére, ami növelte a túlélés esélyét. A buzogány és a csatabárd többnyire ott lógott a nyeregkápán, de csak másodrendű fegyverként szerepelt. Ritka kivételt jelent Szent László királyunk, aki leggyakrabban csatabárdot forgatott, amely fegyver használatához kivételes fizikai erő szükséges. 7. Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban, Bp. 1967. 12. 8. A legendás Roland például „Fáradhatatlan" névvel illette kardját, Nagy Károly fegyvere „Vidám" névre hallgatott, és még számos olyan elnevezés volt, amely a fegyver jellemzőjét emelte ki, például „Csillogó", „Halálos Villám". David Edge—-John Miles Paddock: The Arms and Armour of the Medieval Knight, New York, 1988. 24—25. 9. A 9—12. századig a legjobb kardok skandináv területen készültek, később Dél-Németország (Solingen, Passau), Észak-Itália (Milánó), Spanyolország (Toledo, Salamanca) váltak vezető fegyvergyártási központokká. A 10. század közepén egy jó kardért 120 ökörrel vagy 15 rabszolgával fizettek. Miles—

Paddock, i. m. 26. 10. Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban, Bp. 1967. 13—14. — Zombori, i. m. 11—1311. A tornafajtákra alkalmazott szakkifejezések igen szerteágazóak, bizonyos területeken más jelentéssel bírtak és különböző szerzők egymástól eltérően használják. Pl. Kulcsár Zsuzsanna a „buhurt"-ot páncél nélküli játékos lándzsatörésnek írja, míg Zolnay ugyanezt csapatküzdelemnek nevezi. Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban, Bp. 1967. 64. — Endrei-Zoltay, i. m. 133- Mivel ezen kifejezéseknek nincs árnyalt magyar fordításuk, írásomban nem használtam őket. 12. David Edge and John Miles Paddock i. m. 154. Ford.: Toll László. 13. Lovagi tornákkal induló karrierre jó példa William Marshall, Pembroke lordjának élete, aki ifjúkorában vagyontalan bajvívóként kereste kenyerét, később Anglia marsallja lett, és 1216—19 között a kiskorú III. Henrik helyett az ország régense. Rázsó Gyula: A lovagkor csatái, Bp. 1987. 122. 14. Például II. Ince pápa 1130-ban a Clermonti Zsinaton. David Edge i. m. 154. 15. Claude Blair: European Armour, London, 1958. 156—164. Magának a páncélnak az elviselése is igénybe vette a lovagot. A közhiedelemmel ellentétben jól lehetett mozogni a vértezetekben, a legnagyobb problémát az okozta, hogy a páncél súlytöbblete miatt a harcos aránylag hamar kimerült a küzdelemben, s nagy melegben akár hőgutát is kaphatott benne a lovag. A sisak zártsága külön nehézséget jelenthetett azok számára, akiknek hajlamuk volt a klausztrofóbiára. Mindezek miatt a páncél viseléséhez már gyermekkorban hozzá kellett szokni. Erre szolgáltak a 15. század legvégén és a 16. században készült gyermekméretű lemezvértezetek. Ezen ma már ritkaság számba menő darabok gyakran fejedelmi ajándékként kerültek tulajdonosaikhoz egy-egy pompás ünnepség fényét emelendő. A késő-középkor legszebb lemezvértezetei Landshutban, Innsbruckban, Milánóban és az angliai Greenwichben készültek. Minden idők legnagyobb páncélverőjének tartják az augsburgi Lorenz Helmschmiedet (1445-1516). 16. Liliane und Fred Funcken: Historische Waffen und Rüstungen, München, 1990. 96. 17. Egyes vélemémyek szerint a késő-középkori lovagi torna teljesen veszélytelen vásári mulatsággá degradálódott. Ennek ellentmondanak azon tények, amelyek szerint VIII. Henrik (1509—1547) 1524-ben szenved majdnem halálos sérülést egy lándzsatörésben, valamint II. Henrik francia király (1547—1559) halálának körülményei, aki lovagi tornán szerzett fejsérülésébe halt bele. 18. Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban, Bp. 1967. 15—18. 19- Kulcsár Zsuzsanna: így éltek a lovagkorban, Bp. 1967. 19—20. — Kulcsár P.—Németh G. B.: Az európai irodalom képeskönyve, Bp. 1989- 148. 20. Szász Károly: A világirodalom nagy eposzai, Bp. 1882. II. kötet 71. 21. A részletes műelemzéshez: Szász Károly: A világirodalom nagy eposzai, Bp. 1882. II. kötet 71—110. 22. Anderle Ádám: Spanyolország története, Bp. 1992. 41. 23. Szász Károly i. m. 179. 24. Kulcsár—Németh i. m. l68. Jelentőségéről, hatásairól bővebben: J. Huizinga: A középkor alkonya, Bp. 1976. 82—90. 25. Magyarországon a hűbériség más alapokon állt, mint Nyugaton, lazább szerkezetű volt, épp ezért nem tudta kitermelni azt a szellemiséget, amely a nyugati lovagok sajátja volt. Korai Magyar Történeti Lexikon, Főszerk: Kristó Gyula, Bp. 1994. 210. „familiaritas" címszó. 26. Magyarország története, főszerk. Székely György, Bp. 1987. I. kötet 749. 27. Zombori i. m. 127. Ezek az idegen lovagok többnyire elmagyarosodtak és nemzetséget alapítottak. Az egyik leghíresebb Aragóniai Simon ispán volt, aki Esztergomot védte meg spanyol számszeríjászaival a mongolok ellen, s haláláig hűségesen szolgálta az őt befogadó ország királyát, IV. Bélát. Zolnay László: A középkori Esztergom, Bp. 1983. 170. 122