G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Töll László: „Lelkem Istené, életem a királyé, becsületem az enyém"

LELKEM ISTENÉ, ÉLETEM A KIRÁLYÉ, BECSÜLETEM AZ ENYÉM" méltónak talált rá, gyakorlatilag azonban a leendő senior, vagy egy igen tekintélyes főúr volt az avató. Maga a szertartás kezdetben egyszerűen a karddal való felövezésből, a sarkantyúk felcsatolásából és az esküből állt. A kardnak a lovagság számára szakrális jelentősége volt és viselése hovatartozásukat is jelképezte. Ez volt az a fegyver, amelynek használatához a legnagyobb ügyesség kellett, a lovag mindig magánál tartotta, s gyakran nevet is adott „neki".

8 Egy ilyen fegyver óriási anyagi értéket is képviselt, hiszen elkészítéséhez különleges nyersanyagokat használtak fel a speciális és féltve őrzött szaktudással rendelkező kovácsmesterek.

9 A lovaggá ütés teljes szertartásának sorrendje a 12. században a következő volt: a jelölt lelkileg gyónással, testileg fürdőben megtisztult. Az éjszakát virrasztással és imádkozással töltötte, majd az avatás napján a szentmisén megáldozott. Ezek után a templom előtti téren felövezték kardjával, kezébe adták pajzsát, s hűbérura ráütött a jelölt vállára és fejére. Ezt a lovagi eskü követte, amelyet egy egyházi személy hitelesített. A lovaggá ütés szertartásának, pontosabban az „ütésnek" homályos az eredete: az egyik elképzelés szerint ez volt az utolsó ütés, amit egy lovag megtorlatlanul eltűrhetett, más vélemény szerint az ütés arra emlékeztette a lovagot, hogy Jézust is arcul csapták Annás főpap előtt, ezért „arra intelek: gondolj az ő szégyenére, azt tanácsolom neked: vedd magadra az ő keresztjét, arra buzdítalak, bosszuld meg az ő halálát."

1

0 Ezzel az aktussal az ifjú fegyvernököt a kiváltságosok rendjébe emelték, teljes jogú tagja lett egy elitárius katonai közösségnek, egyúttal elismerték nagykorúságát, amikor minden tettéért és döntéséért saját maga felelt. A lovagi intézmény talán legkülönösebb szertartása volt a lovagi torna.

1

1 Ezen valóban férfias erőpróba köré számos legenda szövődött, s nem ok nélkül. A harcosok kiképzésének egyik állandó része volt az életszerű gyakorlat, de a lovagi torna sokkal több volt ennél. Eredete all. századra nyúlik vissza, francia földre, s a 12. században már egész NyugatEurópában általános. A korábbi időszakban a lovagok harci fegyvereikkel mérkőztek meg lándzsatörés formájában. Ennek szigorú szabályai voltak: megadott távolságról pajzzsal és hónaljban fogott, előre szegezett lándzsával egymásnak rontottak, a cél a másik nyeregből való kiütése volt. Ebben az időben a sodronyvért volt a fő védőeszköz, ami egy torokdöfés ellen nem sok védelmet nyújtott, még akkor sem, ha tompított lándzsaheggyel történt a támadás. A ló szándékos ledöfése tilos volt, tiszta találati pontnak a pajzs közepe és a sisak számított. Egy ilyen erőpróba mindig halálos veszéllyel járt, teljesen általánosak voltak a súlyos sérülések is. Felmerülhet a kérdés: volt-e értelme kitenni ilyen kockázatnak a hosszú időn át nevelt ifjakat, vagy csak öncélú erőfitogtatás áldozatai voltak a halottak? Válaszként érdemes idézni a 12. században élt lovag, Roger de Hoveden szavait: „A lovag nem tündökölhet a háborúban, ha nem készül fel erre a lovagi tornákon. Látnia kell, hogy folyik a saját vére, hogy recsegnek a fogai az ellenfél ökölcsapásai alatt. Földre kell tepertetnie magát, hogy érezze ellenfele testsúlyát. Az kell, hogy hússzor verjék ki a nyeregből, és húszszor keljen fel, és legyen még elkeseredettebb a küzdelemben. Csak ily módon indulhat komoly háborúba azzal a reménnyel, hogy győztes lesz."

1

2 Az elengedhetetlen tapasztalatokon kívül vagyont és hírnevet lehetett itt szerezni, ugyanis a vesztes fájdalmain és a legyőzöttség megalázó érzésén kívül egész felszerelésével s lovával fizetett vereségéért.

1

3 A viadalokat veszélyességük miatt egyházi rendeletekkel próbálták korlátozni, persze csekély sikerrel.

1

4 Bizonyos fejlődést jelentettek a páncélverők új konstrukciói. A 14. század legvégén már olyan speciális tornavértek és sisakok készültek, amelyeket kifejezetten lándzsatöréshez terveztek és szinte teljes biztonságot nyújtottak a döfések ellen, igaz, a nyeregből való lebukásnál történő gyakori töréseknek nem volt ellenszere.

1

5 A lándzsahegyet is átalakították, a farúd végére három- vagy négyágú, kis méretű, korona alakú hegyet rögzítettek, hogy ne lehessen átdöfni a vértezetet. A 15. század elején a ló szügyéig érő palánkkal választották el a küzdőket, hogy ne frontálisan rohanhassanak egymásnak, ami miatt csak ferdén tudták egymást megdöfni, s ez az ütés erejét mintegy egynegyedével csökkentette.

1

6 Ezidőtájt a lovagi tornák valóságos népünnepélyekké váltak, menetüket szigorú szokásjog szabályozta, amelyre a heroldok felügyeltek. A halálos veszély csökkenésével előtérbe került a látványosság. Rendeztek olyan harci viadalokat, amelyeken fabuzogánnyal egymás sisakdíszét kellett leütniük a lovagoknak és egészen különleges formát jelentett a speciális gyalogtornához tetőtől talpig páncélba burkolt harcosok összecsapása. Az egyszerű lándzsatöréseknek is több fajtája volt, a kihívás történhetett torna- vagy hadifegyverekkel, az esetleges döntetlen után át lehetett térni a kardra, buzogányra, vagy éppen amiben a felek megegyeztek. Az igazi fénypontot a csoportos összecsapás jelentette, ahol a jelen lévő lovagokat két csapatra osztották, akik egy adott jelre egymásnak rontottak. Ez már alig különbözött egy igazi csatától, s veszélyessége is fokozott volt, hiszen a tömegben fellángolt harci lázban már senki nem ügyelt a sebesültekre, s a földre zuhantakat is könynyen eltaposhatták a lovak.

1

7 A győztes nevét azonban a legnagyobb elismeréssel illették, s az udvari karrier előtt megnyílhatott az út egy egyszerű lovag számára is. A vitézség csillogtatása az élet más területein is fontos volt, hiszen a bajvívó győzelmei segítségével juthatott legkönnyebben szíve hölgyének szerelméhez, aki a legritkább esetben volt a lovag felesége... 119