G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Töll László: „Lelkem Istené, életem a királyé, becsületem az enyém"

TÖLL LÁSZLÓ kére, s ha fizikailag gyengének vagy lelkileg alkalmatlannak bizonyult, idejében más pályára — legtöbbször egyházira — irányították. Mikor a fiú 12-13 éves lett, elküldték fejedelmi, főúri udvarokba, vagy egy igen kiváló lovaghoz, ismereteit tovább mélyítendő. Kivételt csak a trónörökös és a királyi hercegek sarjai képeztek, őket az ország legnagyobb zászlósurai tanították. Lényegesen újat itt nem tanultak, inkább a korábbi alapok professzionális szintre emelése volt a cél. Az idegen környezetnek konkrét oka volt: a lovagjelölt távol került „a megbocsátó otthontól", megszokta az udvari életet, s közel kerülhetett patrónusához. A legfontosabb a fegyverforgatás, a közelharc elsajátítása volt. Ennek mesterfogásait idősebb lovagok, tapasztalt veteránok oktatták. A küzdelem számos válfaját kellet megtanulni, a kardvívást, a lándzsatörést, a buzogánnyal-csatabárddal való harcot, a tőrhajítást, gerelyvetést, íjjal, számszeríjjal való lövést, ökölvívást és birkózást.

6 Szorgalmasan gyakorolták a távolugrást, úszást, futást. Bár divat lett korunkban gúnyos hangot megütni a lovagi nevelésről annak műveltségbeli hiátusait emlegetve, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ezen társadalmi osztály a harc és a küzdelem jegyében született, s az ezekben való helytállás volt a férfi mércéje. Századunk embere alig tudja elképzelni a középkori kézitusák könyörtelen brutalitását és rettenetét. Az egymásba robbanó csatasorok robaja, és a fegyverek csattogása, az egymást öldöklő férfiak ordítása, nyerítő-horkoló csatamének, sebesültek sikolyahörgése, nyilak suhogása, a felkavart porfelhőben fel-feltűnő tomboló, véres harcosok, levágott végtagok, fejek, szétzúzott koponyák, bordákon átütött kopja, kiontott belek, földön fetrengő szétszabdaltmegcsonkított ember- és lótorzók képe mind hozzátartoztak ahhoz, ami a lovagra várt egy összeütközésben, és mindezek ellenére teljes bátorságával kellett harcolnia, szembenéznie egy esetleg igen gyötrelmes halállal vagy örök rokkantsággal. A testet és lelket végsőkig igénybe vevő hadakozásra való felkészítés igen gyakorlatias volt. A vívást először fafegyverekkel, később életlen eszközökkel gyakorolták, s a hibákra az elszenvedett fájdalom figyelmeztetett. A hatalmas termetű, vad természetű harci ménekkel való bánni tudás alapvető volt, hiszen a lándzsatöréshez elengedhetetlen a ló tökéletes megülése és irányítása. A lovag a harcban soha nem ült kancára, nyerge alá mindig külön erre a célra tenyésztett és idomított ménló került. Egy ilyen állat csak a gazdájának engedelmeskedett, csatában teherbírása és betanítottságának alapossága az életet jelenthette. Az ellenfél lándzsával történő nyeregből való kivetése kiváló tempóérzéket és koordinációt követelt. Mindezt egy forgó tengelyen álló bábun gyakorolták be, amelyen egy rögzített pajzs volt, s jobb kezében egy csuklós fabuzogányt tartott. Amikor a nekirugtató lovag középen találta el a pajzsot, lándzsája eltört és a bábu nem mozdult, de ha döfése mellé ment, akkor a fafigura igen gyorsan elfordult tengelye körül, és a már említett fabuzogánnyal durván hátba verte a mellete elrobogó gyakorlót. Sajnos a konkrét metodikáról szinte semmi nem maradt fenn írásban, ami érthető, mert a harcművészetek oktatásánál az oktató személyes tapasztalata és belátása a döntő, hiszen könyvből nem lehet megtanulni győzni. Mindenesetre maximálisra fejlesztett ügyesség és erőnlét volt a cél, amihez szabályszerű edzéseken át vezetett az út, hogy végül megszülethessen „a tökéletes egyéni harcos". Ezen ideál eléréséhez a lélek átformálása legalább olyan fontos volt, mint a testé. A lovagi hadviselésre a harcosok teljes individualizmusa volt jellemző, a harcban mindenki előre igyekezett, legfőbb cél az egyéni hősiesség megmutatása volt, amely momentum számos esetben vezetett csatavesztéshez egy jól szervezett, manőverező hadsereggel szemben. A lovagjelöltek, más néven apródok elsajátították a vadászat minden csínját-bínját is, hiszen ez számított a legelegánsabb szórakozásnak, gyakorlati haszonnal is járt és ügyességi próbának is kiváló lehetőség volt. A kissé idősebb és gyakorlottabb fiúkat már többnyire fegyvernöknek hívták, akik személyes szolgálatokat is végeztek az őket patronáló főúrnak. Segítették az öltözködésben, étkezésnél, elkísérték útjaira, lovagi tornán fegyvereit kezelték, a lovakat gondozták, vendégeket kalauzoltak, egyszóval minden olyan munkát elláttak, amelyhez katonai szakértelem és pallérozottság volt szükséges. Ez a szolgálat nem volt mindig veszélytelen, hiszen a fegyvernöknek háborúban is ura mellett volt a helye, sőt a csatába is elkísérte, ahol óvta az orvtámadásoktól és fegyvereit nyújtotta. A fegyvernök páncélt öltött bár, gyakorlatilag mégis fegyvertelen volt, így legyilkolása a korabeli erkölcsi kódex szerint becstelen tett volt. Gyakorta elküldték még az ifjakat, mint küldöncöket rövidebb-hosszabb időre, amikor is a rossz közbiztonság miatt talpraesettségüket és bátorságukat, a vendégeskedések miatt jólneveltségüket tehették próbára. A közvetlen szolgálat miatt jól fel tudták mérni a leendő lovag képességeit és jellemvonásait.

7 A hosszú, nehéz és rideg képzés koronáját a lovaggá ütés aktusa jelentette. Ezen szokás legkorábbi nyomai Nagy Károly (768-814) nevéhez fűződnek, aki saját fiát övezte fel egy karddal. A későbbiekben a lovaggá avatás ideje, mikéntje egyénenként, helyenként és koronként erősen különbözött: ha nem a csatamezőn történt, erősen egyházi jelleget öltött, mivel a lovagság intézménye szorosan összefonódott az egyházzal. Legtöbbször szentek ünnepén, nagyúri esküvőkön, lovagi tornákon történt, tehát jelentős társadalmi események alkalmával ejtették szerét az avatásnak. A 12. században még 15 éves ifjakat avattak lovaggá, később ez a kor kitolódott 18-20 évre. Elméletileg bármelyik lovag lovaggá üthette azt, akit 118