G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Töll László: „Lelkem Istené, életem a királyé, becsületem az enyém"

Töll László Lelkem Istené, életem a királyé, becsületem az enyém" lovag kifejezés hallatára korunk emberének a régmúlt idők talpig vasba öltözött, rettenthetetlen harcosa jut eszébe, aki buzgó keresztény, a nők és gyengék támasza, és a hitetlenek könyörtelen ellensége. A lovag nem csak harcos volt, hanem egy eszmény megtestesítője, amely eszmény a középkori nyugateurópai világ éltetője, mozgatója volt, mely máig érezteti hatását. Lovagnak lenni megtisztelő kiváltság, ugyanakkor nehéz kötelezettségekkel járó kihívás volt, amire csak hosszú évek nehéz munkájával lehetett felkészíteni mind a testet, mind a lelket. A lovagi intézmény katonai eredete a Karolingkor (7-8. század) idejére nyúlik vissza. Ez az az idő, amikor a feudalizmus alapjai és törvényei kialakulnak, s megjelenik egy új hadviselési forma, amely a páncélba öltözött, lándzsával, karddal, pajzzsal hadakozó nehézlovas ütőerejére épít. A régi germánok gyalogos harcmodorát felváltó új taktika a népvándorláskor könnyűlovas harceljárásaira adott válasz, melynek hatásosságát egy új technikai eszköz adta, a kengyel. Ez az avaroktól származó egyszerű segédeszköz adott lehetőséget a talpig vasba öltözött harcosnak arra, hogy a nyeregben felállva egész erejével tudjon lecsapni ellenfelére, s így a lándzsával is biztosabban lehetett döfni. A szükséges felszerelés igen drága volt, ezért csak a nagy családi vagyonnal rendelkező előkelők engedhették meg maguknak, így all. században a lovag szó társadalmi tartalmat is kapott, tehát a nehézlovas fegyverzet és a vele járó szaktudás és életmód a hűbéri társadalom világi elitjéhez való tartozást jelentette.

1 A szellemi háttér érdekes kettősségen alapult: a régi idők homályába vesző germán-frank szokásokon, harciasságon és az egyéni hősiesség mindenek fölé helyezésén, míg másik oldalról a keresztény egyház hitelvei voltak meghatározóak, amelyek hirdettek bár békét és jámborságot, az állam érdekében elfogadták az ún. igazságos, vagyis a hitért folytatott háborút. A hűbéri társadalom három fő részre tagozódott: a legalacsonyabb osztály dolgozott, az egyháziak imádkoztak és a kiváltságosak, vagyis a nemesek védelmezték az első kettőt. A lovagi világ ezen hierarchikus társadalom szülötte, amelynek élén az uralkodó állt, akinek a főurak szolgáltak, ez utóbbiaknak pedig az egyszerű lovagok és nemesek. A lovag általában hűbérura mellett élt, aki megélhetését biztosította, amiért a hűbéres hűségével és kardjával tartozott, a kapcsolat tehát kölcsönösségen alapult. Feltétlen meg kell említeni, hogy nemességet, rangot, vagyont lehetett örökölni, de lovagi címet soha.

2 Lovaggá csak akkor lehetett egy a társadalom bármely rétegéből kikerülő harcos, ha egy másik lovag felavatta, miután egy olyan vitézi hőstettet követett el, amely méltóvá tette a lovagi címre. így a csatatéren történő lovaggá ütés igen nagy dicsőségnek számított, bár ilyen alkalmak természetesen nem túl gyakran voltak, hiszen a csata forgatagában nehéz volt kitűnni.

3 A nemesi családok sarjait előre igyekeztek felkészíteni a lovagi élet követelményeire, ennek szokásrendszere a 11—12. században alakult ki. A gyerekekkel hétéves korukig a dajkák foglalkoztak, s önfeledt játékaiknak élhettek. Ezután — főként a fiúknak — gyökeresen megváltozott az életük. Apjuk egy megbízható emberének, a nevelőnek a keze alá kerültek, aki éjjel-nappal velük volt, s elkezdte alapozni azokat az ismereteket, amelyek az önálló életben elengedhetetlenül szükségesek voltak. Első helyen a testedzés és a fegyverek alapvető ismerete szerepelt. Ehhez kapcsolódott a lovaglás tudománya, a lovak ismerete és a vadászat. A közhiedelemmel ellentétben a szellem pallérozása sem maradt el: írás, olvasás latinul, elemi jogi- és birtokigazgatási ismeretek is szerepeltek a „tantárgyak" között, igaz, a betűvetés tudománya nem volt létszükséglet, hiszen mindig rendelkezésre állt az íródeák. Igen nagy hangsúlyt fektettek az udvariasság szabályaira, ennek tágabb értelmezése volt, mint manapság: magában foglalta a kellemes társalkodás képességét, szellemességet, jó modort, az illendő öltözködés és étkezés szabályait. Meghatározó volt a vallásosságra nevelés, a latin nyelvű imák, bibliai történetek ismerete és a mély hit kialakítása. A nagyon gazdagoknál előfordult, hogy távoli iskolába küldték az ifjakat, hogy a hét szabad művészetbe is betekintést nyerjenek, s az igazán csiszolt modorhoz hozzátartozott a francia nyelv ismerete is. Valószínűleg igen fontos volt a lovagregények és eposzok olvasása-hallgatása, hiszen ezek közvetítették az eszményeket és példákat.

4 Ez az igen sokrétű nevelés nagy terhelésnek tette ki a gyermekeket, különösen, hogy a brutális testi fenyítés a legáltalánosabb szokásokhoz tartozott, a korabeli nevelési szakmunkák pedig egyenesen elengedhetetlennek tartották.

5 Mai szemmel furcsának tűnhet ez a keménység, de ez szükségszerű volt, mivel korán meg kellet tudniuk, hogy a fiú alkalmas lesz-e apja örö117