Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok
I. Széchenyi György
gyűlés kezeibe adta a törvényes fegyvereket; ekkor is saját szavai szerint csak azért, »hogy a nemzetet hitében újra egyesítse és ezzel fajában is újra oly erős és hatalmas legyen, mint volt egységes hitének megbolygatása elött«. Mint Pázmányról, nagy mesteréről, úgy róla is elmondható, nem volt az erőszakos megoldások embere. Azért a véres, bosszúálló harcot soha és sehol sem kereste; ellenkezőleg, ahol tudta, megakadályozta. Többször is olvassuk utasításaiban, hogy az erőszaknak (engedjenek. Mikor a soproni lutherános városurak a Széchenyivel odaérkező katonaságot vérig bosszantották, a város Csakis Széchenyinek köszönhette, hogy a megalázott és kigúnyolt katonaság békességesen kivonult falai közül. »Ha ott nem leszek vala, — irja ez alkalomból a püspök a győri alispánnak, — talán emberhalál is leszen vala.« Még az a világi történetíró is, aki fölpanaszolja, hogy Széchenyi Györgyi, — a Wesselényi-féle összeesküvés után, — katonai karhatalommal 80 templomot vett vissza a lutheránusoktól, kénytelen elismerni, hogy Széchenyi György a kath. főpapi kar legtiszteletreméltóbb tagja s minden király hűsége mellett is mindig azon volt, hogy a király és minisztereik magyarellenes érzületét mérsékelje. 9 ) Mindent összevetve, kételkedve kell fogadnunk némely elfogult történetírók ama vádjait, hogy Széchenyi durván bánt a hatalma alá került más vallású egyénekkel. 10 ) Erélyes, de igazságos voltát rokonaival szemben is éppen úgy éreztette, mint az idegenekkel. Rokonait szerette; távol állott tőle, - miként maga irja, »hogy maga vérét megvesse«. Am ezt a rokoni szeretetet nem a sziv, hanem mindenkor az ész irányította. — Öccse gyermekeit tisztességesen, a fiukat urimódon neveltette; végrendeleteiben valamennyiről gondoskodott; de ezt nem ütötte dobra s nem akarta, hogy életükben megtudják. Erre nézve irja 1684-ben érsek-öccsének Pálnak: »Az ifjaknak nem jó mindent tudni, zabolán köll őket hordozni, félelemben tartani; nekem az tulajdonságom és obiigálom kegyelmedet, mint egyházi embert, egyáltalában sub sigillo confessionis tartsa magánál, de én mindenekben abba vagyok, kibe az előtt, azon testamentumom vagyon, ki azelőtt, kit kegyelmed irt; egy pontban, legkisebb dologban sem változott.« E tekintetben mindhalálig következetes maradt önmagához. Mikor egyik unokahuga Kata, 1692-ben özvegységre jutott és segélykérő levelét a prímáshoz juttatták, ilyetén válasszal küldötte a levelet vissza unokaöccséhez, Lőrinchez: »Mit tehetek róla; várjunk
