Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok
XI. Dr. Mohl Antal
Tatán az Esterházy grófok temetésén; 1894-ben Lorettámban, a kegyhely 250 éves fönnállása alkalmából; 1896-ban Osliban, mikor a csepregi esperesi kerület hivei milleniumi bucsujárasukat végezték. 30 ) 1902-ben Sopronban ujmisén, Tatán pedig plébános beiktatáson prédikál. Még aranymisés korában is szivesen elment idegenbe, pld. Sopronba kongregációünnepségre, Tatára Triduumokra, zászlószentelésre és tartott lelkes ünnepi ;vagy alkalmi szentbeszédet. Győrött még utolsó éveiben is ő prédikált a székesegyházban szent László ünnepén; sőt a másik szent király, szent István király dicsőitését is elfogadta és éppen az ehhez való készületnél érte a halálthozó szélütés. Még predikálási módjáról kell egyet-mást elmondanunk. Alázatos megjelenése, szép tenor hangja szinte már eleve biztosították részére a hallgatóság rokonszenvét. Egyházias érzés, kenetes előadás jellemezték minden szónoklatát. Ez a mélységes átérzés, ez a kenetesség nem egyszer könnyekben, hangjának elcsuklásában sőt néha hangos zokogásban is nyilvánult; különösen öregebb korában már igen gyakran vett rajta erőt az elérzékenyülés. Hévvel, tűzzel, lélekkel adta elő minden szónoklatát. A lagymatag, egyhangú prédikációt nem szerette; még akkor se, ha jól volt is kidolgozva. Még buzgó papoknál se tett e tekintetben kivételt. Magyaros érzülete vörös fonálként húzódik végig legtöbb alkalmi szentbeszédén. Élt-halt a magyar történetért, ennek hőseiért és költőiért. Szent Istvánt, szent Lászlót, Nagy Lajost, Hunyady Jánost, Pálffyt minduntalan beleszőtte előadásába. Váltig ismételgette, hogy az országbirónak, mikor csata előtt kezébe adták az ország zászlaját, csizmájáról lehúzták a sarkantyúkat, annak jeléül, hogy neki csak előremenni, de meghátrálni, futni nem szabad. Azonképen gyakorta megemlékezett szentbeszédeiben a Győr történetére vonatkozó eseményekről is. A neves magyar költőket szintén gyakorta és szívesen idézte. Szinte megszokták már tőle az ilyeneket hallani: Áll Buda, él magyar. . . Ha a föld Isten kalapja . . . Nem szül gyáva nyulat . . . És mikor a hazafias dolgokat emlegette, idézgette, hangja fölszállt, biretumát magasra tartotta, arca kigyulladt, szeme könnybelábadt és vele lelkesedett, vele könnyezett egész hallgatósága. Rendesen hosszasan prédikált. Ezt maga is érezte. Ezért egyizben, már aranymisés korában, bocsánatot kért győri hallgatóitól,
