Szávay Gyula: Győr. Monográfia a város jelenkoráról a történelmi idők érintésével (Győr, 1896.)

II. GYŐR 1848—49-BEN

Polgárok! jó híretek egész hazában elterjedt; mutassátok meg, hogy a nemzet bizalmára érdemesek vagytok ! Magas ministeriumunk, melyhez határtalan bizalommal méltán viseltetünk, hathatósan fog bennünket pártolni szorult állapotunkban. Rónay RÓNAI JÁCZINT győri benedekrendi pap, kit méltán neveztek el jaczmt. a szabadságharcz Kapisztránjának, nyilt levelet intéz a magyar papsághoz. A levél igen jellemző a viszonyokra és sok jelenség kulcsát magában foglalja. Igy szól : Szózat a magyar papsághoz ! Bátran emelek szót, mert mindig és mindenütt azon elvek mellett küzdöttem, melyeket most, miután szellem-billincseink lehullottak, nyíltan kimondok az egész nemzet színe előtt. A magyar szabad, áldassék érte a' felettünk őrködő gondviselés ! A magyar kivívta vér nélkül szabadságát, áldassék érte a jó király, a dicső nádor, s azon nagy férfiak, kik hatalmas szavakkal felrázták nemzetünket évezredes álmából, és mondák az ébredőnek, hogy szabad, és megmutatták tettleg, hogy szabad ! — Egy európai nemzet sem szunyadott oly soká, mint a magyar ! Istenemre mondom, könyük csordulnak szemeimből, midőn e sorokat irom, büszke vagyok a magyar névre ! —• És még is, fájdalom rezgi által szivemet, ha meggondolom, mennyire elveszte a nemzet tiszteletét és bizalmát a magyarpapság, mely hajdan a béke malasztos ölében, és a csatatéren oly dicsőn állt a nemzettel és a nemzet mellett ! És honnét a bizalmatlanság ? Azt hallom minden részről : a világ gyűlöl bennünket, mert a vallás apostolai vagyunk ! Igaz, vágynak egyesek, és voltak mindig, kiknek szivökben az erény utolsó szikrája is elhamvadt, ezeknek nem kell pap, és ez igen természetes ; de vakság, megbocsáthatatlan bün volna az erénytelenség bélyegét az egész nemzetre sütni A nemzet jól tudja, hogy szabadsága, boldogsága csak úgy fog felvirulni, és csak addig ingatlanul állni, m ig az erény és vallás szent malasztja illetendi a szabad nemzet fiait ! Azon pillanatban, melyben a dicső görög nép elpuhulva letért az erény ösvényéről s a fonyasztó kéj karjai közé dőlt, megszűnt szabad, megszűnt nemzet lenni. „Igy minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvesz : Róma ledül s rabigába görbed." Ne ringassuk magunkat hiú remények közt, mert a felébredés késő és kínos leend. Legyünk őszinték, ne okozzunk mindig másokat, hanem keressük a hibákat már valahára önmagunkban is. A nemzet tudja, mit tettünk a honért, es a jot, mit tettünk, szent kegyelettel elismerendi ; de a nemzet tudja, hogy mig az alsóbb rendű — félve, remegve a jövőtől •— nyomorban sinylett ; addig fájdalommal kell kimondanom, sokan azok közül, kik fenn ragyogtak, s bőségben úsztak, feledve méltóságukat, eszközül használtatták magukat oly